19. fejezet Szerep

Drága Olvasóim!

Kellemes Ünnepeket Kívánok itt a bejegyzésben is és mindezek mellett Boldog Új Évet!! Remélem 2014-ben is velem tartotok, ahogy ebben a pár hónapban! Köszönöm az újabb feliratkozót is és a két kommentet az előző részhez, bár szomorúságomra pipákat nem adtatok, ami kicsit elszomorít ugyan, de hoztam egy új részt! Igaz lehet ez picit unalmasnak fog tűnni, de ebben egy picit megismerkedhettek Lana gondolataival (amik valljuk be nem túl pörgősek) és egy kis betekintést engedek nektek a színházi társulat életébe. Ismétlem, lehet unalmas lesz, de a történet szempontjából még is fontos ezt megígérem nektek!

Szóval várom a visszajelzéseket vagy most 2013-ban vagy már jövőre 2014-ben!

XoLove Sophie

Zeneajánló, de csak mert mostanában nagy kedvencem:

Tyga-Wait For A Minute (Explicit) ft. Justin Bieber

Lana Brooks

A január hava díszítette a londoni utakat, mikor a színház felé sétáltam. A maradék hó, ami még nem vált latyakká egészségesen ropogott a bakancsom alatt. Jobban a fejemre húztam a sapkámat, hogy remélhetőleg kevésbé tegye tönkre a hajamat a hóesés. Általános januári hétköznapnak ígérkezett a mostani. Igaz kevesebben voltak, hiszen tizenegy óra volt, így már valamennyivel kevesebben voltak az utcákon, hiszen sokan már dolgoztak vagy éppen az iskolapadot koptatták. Az utóbbi alól fel vagyok mentve, ami részben öröm lenne, de csak lenne, ellenben dolgozni megyek. Az elmúlt három hónapban nagyon megváltozott az életem. Voltak pozitív változások, viszont ezekhez egy csapás kellett. Amit én meg is kaptam. Nem akartam aznap megölni magam. Nem azért menekültem a pengébe. Nem. Az érzelmi fájdalmamat szerettem volna tompítani egy másik fajta fizikai értelembe vett fájdalommal. Viszont attól, hogy nekem jobb lett, másoknak fájdalmat okoztam. Mardosó érzés kerített hatalmába, mikor Tiffany-ra gondoltam. Ő volt az akit akkor vesztettem el. Nem teljesen, de egy részét minden bizonnyal. Miután bevittek a kórházba pszichológusok kezeltek, hogy megtudják az-akkor még úgy tűnt-öngyilkossági kísérletem okát. Viszont mivel nem akartam öngyilkos lenni, ezért értelmes magyarázatot sem találtak a miértre. Ellenben bent tartottak és csak a közeli hozzátartozóimnak engedték, hogy látogassanak. Anyuék nagyon kétségbe voltak esve a viselkedésem miatt. Nem tudták mit kezdjenek velem. Azt hitték nem tudom, de tisztában voltam vele, hogy Tiffany-t mindennap tájékoztatják az állapotomról. Dühös voltam, amiért nem jött be hozzám, ellenben Lilly-vel és a One Direction öt mesebeli tagjával. Szinte minden másnap meglátogattak, ha tehették és próbáltak mosolyt csalni az arcomra, amikor csak tehették. Ez volt novemberben. Decemberbe kiengedtek, avval az egy feltétellel, hogy vigyázok magamra. Mosolyogva bólintottam Dr. Harringtonnak és ígértem meg neki, hogy nem teszek kárt az egészségemben. Érzékelhetően jobban voltam. A bent töltött napok során mindig lekötötte valami a gondolataimat, hogy ne tudjon egy bizonyos személy körül bolyongani. Mindig olvastam, sorozatot néztem, vagy látogattak. Mikor haza értem újra akartam kezdeni mindent. Bocsánatot kértem a szüleimtől a hülyeségem miatt és felhívtam Tiffanyt. Őszintén meglepődött, de miután kellően kitombolta magát telefonon keresztül beültünk kávézni és megbeszéltünk mindent. Úgy tűnt minden újra teljes. Anyu mindent megtett azért, hogy tiszta lappal indulhassak, amire szükség is volt, hiszen valahonnan elterjedt a suliban a hír, miszerint "öngyilkos" akartam lenni. Az elején még elviseltem és emelt fővel néztem el a suttogók feje mellett, viszont ezáltal folytonos nyomásnak voltam kitéve, ami nem segített, így végül magántanuló lettem. Ezután jött az ajánlat, ami megváltoztatta az ünnepeket és beleértve a következő évemet. A színház ajánlatot tett, miszerint dolgozhatnék ott, hiszen már ismerem a színházat és kielégítőek voltak az előadás utáni visszajelzések. Az emberek vártak mikor lépek újra a színpadra. Érdeklődtek felőlem. Elfogadtam az ajánlatot, hiszen mindamellett, hogy ez kitöltötte a maradék időmet, amit a suli ejtése jelentett, elterelte a gondolataimat Justinról. Még mindig nehéz úgy élni, hogy minden újság címlapjáról és minden útszéli plakátról ő néz vissza rám, de már nem kínoz. Ő is éli tovább az életét és nekem is erre van szükségem most. Erőteljesen belöktem az utca felőli Backstage címkéjű ajtót és beléptem a színház hátsó részébe. Levettem a sapkámat és leráztam róla a ráhullott havat, miközben az elázott tincseimet egyengettem a fejemen. Remek, ha megszárad tuti megint úgy fogok kinézni, mint valami menekült.

-Szia Lana!-köszöntek rám, miközben az öltözők felé siettem.

-Szia Jen!-köszöntem a hosszú szőke hajú lánynak.

-Ennyire esik?-kérdezte nevetve a hajamra utalva.

-Hogy ez?-mutattam a hajamra.-Észre sem vettem.-tettettem túljátszott értetlenséget, mire felnevetett.

-Inkább öltözz, mielőtt Charlie megtalál.-"fenyegetett" meg. Felnevettem. Charlie és a félelemkeltései? Messze van a kettő ahhoz egymástól nagyon. Jennifer is nevetett, majd kiment az öltözőből és becsukta az ajtót. A sporttáskámból kihalásztam a melegítőnadrágomat és egy trikót, majd felvettem az egyik kedvenc tornacipőmet. A mai alkalommal csak az egyik új musical táncpróbája lesz, így szabadjára engedhetem a bennem tengő adrenalin mennyiséget. Az akasztóra felakasztottam a kabátomat és elővettem a telefonomat és a vizemet. Így mentem fel a színpadra.

-Sziasztok!-köszöntem a többieknek, akik már fent voltak a színpadon. Mivel még csak most kezdtem el itt komolyabban dolgozni egy-két rövidebb szerepet adnak nekem, viszont annál több táncos jelenetben szerepelhetek, melyeknél az ének szintúgy létfontosságú.

-Hali mindenki!-jött be Jeff a koreográfus.

-Hali!-köszöntünk neki egyszerre mind a húszan. Lehet nagy légyszámnak tűnhetünk, de megfelelő csoport tánchoz ez az embermennyiség. Jeff fiatal húszas éveinek végén járó srác volt, aki ha belépett a terembe egyből felfigyeltek rá az eberek. Megnevezhetjük a kisugárzását is, hiszen a lazaság és az önbizalom csak úgy áramlott belőle, de a külseje sem volt másodlagos a félig brazil felmenőkkel rendelkező izmos srácnál.-Kezdhetjük a mai órát?-kérdezte, mire egyöntetű igennel feleltünk. Gyors nyújtás és bemelegítés következett, majd jöhetett a már betanult koreográfia tanulmányozása.

-Nem Leila te még mindig nem jó helyen állsz!-szólt oda a mögöttem álló alacsony lánynak. Szegény zavartan nézett, majd átment a színpad másik oldalára.

-Charlie mikor jön?-kérdezte valamelyik srác.

-Fogalmam sincs, de nem tudnánk egyszerre egy dologra koncentrálni?-fordult körbe Jeff mindenkinek szegezve a kérdést. Már én is örültem volna, ha történt volna valami. Lassan negyed órája nem tudunk túljutni ezen a báli táncjeleneten.

-Mi olyan nehéz ezen?-ragadta meg értetlenül Chelsie karját, akit megpörgetett, majd végigcsinálta a megakadt tánclépéseket.-Mi olyan nehéz?-tárta szét a karját és elengedte a megdöbbent Chelseit, akinek szerintem még mindig nem esett le, hogy az előbb ő is táncolt. Egy páran megrántották a vállukat, majd Jeff intett és mindenki visszalépett a partneréhez. Mély levegőt vettem és visszaálltam Dominic mellé.
-Ki vagy már?-nézett rám miközben átfogta a derekamat.
-Eléggé.-fújtam el egy tincset az arcomból, ami azonnal vissza is ment. Dominic mosolyogva nézte a mutatványomat, majd Jeff bekapcsolta a zenét és elkezdtük a táncot. Ebben a jelenetben egy bálterembe voltunk így egy tangót táncoltunk a Hamupipőke egy újragondolt változatában, amit színpadra viszünk.
-Valami még mindig nem jó!-állította meg a zenét újra Jeff. Értetlenül néztünk egymásra a többiekkel. Már megint mi nem volt jó?
-Mintha túl zsúfolt lenne ez az egész.-ugrott le a színpadról.-Háromra kezdjük az egészet. Egy...Kettő...Három...-így újra táncolni kezdtünk. Egy-két-há-négy-öt-hat-számoltam magamban, miközben Dominic vezetett.
-Azt hiszem tudom mi a baj!-hallottunk egy hangot. Egyszerre toppant meg mindenki. Charlie apja, az idősebbik Charlie Radcliffe ült a sötétített nézőtéren. Igazi legenda volt már a színházunk történetében. Az ötvenes-hatvanas évek nagy alakja volt, mint színészként, rendezőként, és koreográfusként is. Ámulva néztük az ősz férfit, amint leballag a színpad előtt álló Jeff mellé.
-Mr. Radcliffe-fogott vele kezet Jeff.-Örülök, hogy újra látom! Mi szél hozta önt?-mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a legendát.
-Azt hittem ma a fiam is dolgozik, hozzá jöttem.-nézett végig rajtunk mosolyogva. Automatikusan kihúztam magam mikor rám nézett és óvatosan elmosolyodtam. Visszamosolygott.
-Nem, ő csak az esti előadásra jön már.
-Tehetséges fiatalok!-nézett újra végig rajtunk.
-Köszönjük.-mondtuk egyszerre.
-Azt mondta tudja mi a probléma.-mondta Jeff és végignézett rajtunk.
-Persze.-vonta meg a vállát Mr. Radcliffe.-Túl sokan vannak. Ennél a táncnál egy párnak kéne a középpontban lennie. Hamupipőkének és a Hercegnek.-magyarázta.
-Igaza van!-mondta Jeff és tapsolt egyet.-Jennifer és Marco bejönnek középre a többiek a szélére állnak. Középpontban a Herceg és  a Hercegnője. Jelenesetben Joey és Mary.-intett és újra bekapcsoltatta a zenét Jennifer és Marco pedig elkezdtek táncolni. Tökéletes volt! Már csak a ruha hiányzott hozzá! Mivel ez egy újragondolt Hamupipőke Jennifer nem fog estélyit viselni helyette egy vörös ruha lesz rajta, Marco-n pedig öltöny. Mikor befejezték Mr. Radciliffe odafordult és súgott valamit Jeff fülébe, mire a koreográfus értetlenül nézett rá. Ezek után mondott még valamit, de rajtuk kívül senki nem értette a mondandójukat.
-Ezt Charlie-val beszéld meg! Én ekkorát-mutatott a csapatra Jeff.-Nem változtathatok! Az ő darabja, nem az enyém.-rázta a fejét. Értetlenül álltunk miközben Jeff rázta a fejét. Mr. Radcliffe nem mondott semmit csak körbenézett a színpadon sorakozó táncosokon és a tekintete megállapodott...rajtam!
-Én akkor is őt választanám.-nézett a szemembe, miközben Jeff-hez beszélt, majd biccentett egyet felém és további szavak vagy köszönés nélkül elindult a sorok között és távozott a nagyteremből.

-Hát ez meg vajon mi volt?-kérdeztem a lányokat, mikor visszamentünk az öltözőbe. Mr. Radcliffe távozása után eltáncolta még egyszer mindenki a tangót, majd Jeff feloszlatta a próbát, avval az ürüggyel, hogy telefonálnia kell.
-Fogalmam sincs-vonta meg a vállát Jen és öltözni kezdett.
-Olyan volt, mintha kiszúrt volna valakit közölünk. Tudjátok kit nézett?-firtatta a témát Emma mire megborzongtam.
-Fogalmam sincs.-ismételte meg magát Jen, mikor begombolta a farmerjét. Hihetetlen milyen gyorsan áttud öltözni. Rajtam szinte még minden rajtam volt.-De ha emiatt veszélybe kerül a szerepem itt botrány lesz.-Újra megremegtem.
-Minden rendben lesz! Senki nem cserélne le!-mondta Emma.
-Ajánlom is!-vette fel a kabátját Jennifer és egy gyors sziasztok után ott is hagyott minket.
-Nem öltözöl?-kérdezte Emma, mikor már a kabátját vette.
-Hogyan?
-Nem öltözöl? Még mindig a táncruhádban vagy.-világosított fel, majd ő is távozott. Igaza volt. Gyorsan elkezdtem öltözni. Délután kettő óra volt. Már ott kellene lennem a sulinál, ahogy Tiffany-val megbeszéltük. Végszóra meg is csörrent a telefonom.
-Hol vagy Lana?
-Még a színházba, de már öltözök!
-Akkor oda megyek érted! Fontos, hogy beszéljünk!
-Köszi.-evvel le is tette a telefont. Magamra kaptam a kabátomat és kimentem a színház elé. Még mindig esett a hó, ami most jól jött, hogy lehűtse a gondolataimat. Miért érzem azt, hogy Jennifer nekem címezte a mondandóját? Mintha tudná, hogy Mr. Radcliffe rám nézett. De ez nem átok. Én semmit nem tettem ellene. Mármint Jen ellen. Nem utálhat ezért. Semmit nem tettem. De vajon mi történt Tiffany-val, hogy ilyen fontos, hogy beszéljünk?

18. fejezet Vérző szív

Drága Olvasóim!
Tudom az előző hét is kimaradt, nagyon sajnálom. A mostani téli szünetem is elég zsúfolt, mivel nem leszünk itthon a szüleimmel a két ünnep között, de megpróbálom megoldani, hogy legyen még egy rész, mielőtt befejezzük a 2013-mas évet. Nagyon köszönöm az összes eddigi feliratkozónak, hogy itt van és köszönöm a pipákat is! Mondjuk örülnék, ha néha bővebb véleményt is adnátok (mi tetszik, mi nem tetszik) komment formájában. Kellemes ünnepeket kívánok Nektek! Remélem mindannyian megkapjátok, amire vágytok ilyenkor!
Ui: Ebben a részben káromkodnak is (pontosítva egy személy) remélem nem lesz baj! :)
XoLove Sophie

Nem szoktam, de most van zeneajánló a történethez:

 Five Finger Death Punch-Far from Home

Lana Brooks

A következő napok csak úgy elteltek, semmi nem történt. Justin hiánya még mindig nyomasztott főleg úgy, hogy mindennap hallok róla. A lányok viszont próbálnak kirángatni a szürke monoton hétköznapjaimból, aminek hálás vagyok. Csak nem mindig a legjobb programokat találják el. Lilly például elvitt a parkba sétálni csak, hogy közben összefutottunk Niallékkel és borult a program, hiszen pont most nincsen szükségem boldog párocskák nézegetésére, miközben én is szerelmes vagyok, csak egy hatalmas pocsolya választja el tőlem azt, akit szeretek.

-Lana én ezt már nem bírom nézni!-fakadt ki délután Tiffany a szobámban, miközben a házinkat írtuk.

-Micsodát?-néztem föl az ágyamon ülve a füzetemből.

-Nulla életkedv, nulla mosoly. Árasztod a negatív energiát!-magyarázta és becsapta az algebra könyvét.

-Nem tudok mit csinálni!-vontam meg a vállamat.

-Mi az, hogy nem tudsz? Mindenki tud, csak akarnod kéne!

-De mit csináljak? Leköt a suli!-próbáltam valami kibúvót keresni.

-És suli után mit csinálsz? Ja tudom már-csapott a homlokára, minta éppen eszébe jutott volna valami.-Semmit! Leülsz a TV elé és várod, hogy Justin hátha kilép onnan! És mivel nem teszi nyomasztod magadat egész nap, amiatt, hogy beleszerettél!

-Tiffany hagyd abba!-remegett meg a hangom.

-Nem fogom! És tudod miért nem? Mert nem akarom nézni a szenvedésedet az életem hátralévő részében!-vágta a fejemhez. Nem mondtam semmit. Tiffany szaporán vette a levegőt és szikrázott a szeme. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel, amiket egyből le is töröltem.

-Akkor miért vagy még itt!

-Lana!

-Ha ennyire zavar, hogy így látsz menny el!-mutattam az ajtó felé szipogva. Hogy lehet ennyire érzéketlen?

-Lana!

-Tiffany!-álltam fel az ágyamról.-Te mondtad, nem én! Te nem akarsz így látni! Akkor menny el! Most lenne szükségem rád, nem erre az egészre! Ha nem akarsz így látni menny! Majd a suliba találkozunk!-nyitottam ki döbbent barátnőm előtt az ajtót. Erősnek kellett maradnom, hogy ne sírjam el teljesen magamat, miközben Tiffany kiviharzott a szobámból. Hallottam ahogy lecsattog a lépcsőn a tornacipőjében, majd mondd valamit anyunak és kiviharzik a házból. Erre volt most legkevésbé szükségem. Összeveszni az egyik, olyan emberre akire támaszkodhatnék. Maga vagyok a szerencsétlenség. A könnyeim újra hullani kezdtek én pedig berohantam a fürdőszobámba és becsaptam magam után az ajtót. Elegem van, nagyon elegem van már!

Tiffany Stark

Pedig én csak segíteni akartam neki! És még én vagyok a bunkó, amiért elmondtam a véleményemet?

Hűt köszi szépen! Idegesen csaptam be magam mögött Lana-ék lakásajtóját. Hogy lehet valaki ennyire nem tisztában avval, hogy saját magát teszi tönkre és a társas kapcsolatait, az ilyen dolgaival? Magamban továbbra is Lana-t szidtam, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Lana anyukája Sara futott utánam. Megálltam és megvártam.

-Mi történt?-jött oda hozzám Sara. Fiatal nőnek számított, hiszen még a harmincas évei végén járt. Hosszú barna haja a vállára omlott. Szorosabbra húzta a kabátját, amit láthatóan csak magára kaphatott hirtelenjében.

-Összevesztünk.-feleltem és Lana éles szavai jártak a fejemben.-Teljesen magába fordult és tiszta negativitás lett Justin miatt. Én meg elmondtam neki a véleményemet, ezért elküldött.-fejeztem be a történések rövid összegzését.

-Én is észrevettem-kezdi.-de Justin sincsen jobban.

-Ezt honnan tudod?-kérdeztem tőle.-Justin legalább felhívhatta volna Lana-t!

-Beszéltem Pattie-vel.-legyintett egyet.-Justin is ugyan olyan, mint Lana. Legszívesebben ő is csak azt csinálná, amihez a legnagyobb szüksége van. Dolgozni is csak azért dolgozik, mert muszáj neki! Nem hívja föl Lana-t.-mondta, mikor látta, hogy már éppen kérdezném.-Épp elég nagy a hiányuk egymás iránt, pedig kevés időt töltöttek együtt. El kell kezdeniük gyógyulni, mert kitudja mikor látnák egymást legközelebb. Ha egyáltalán látják.-fejezi be.

-Ez így akkor sem maradhat!-szögeztem le.
-Van valami ötleted? Mi nem vagyunk otthon, olyan sokat a munka miatt...
-Ez az!-vágtam rá hirtelen, mert rájöttem mi lenne a legjobb, amit most Lana-nak tehetnénk.-Munka!
-Micsoda?
-Dolgoznia kéne! Sportolni nem lehetne, mert ellógná az edzéseket, de ha dolgozna, olyan lenne, mint Justin! A munkával dolgozhatná le a feszültségeit vagy valami!-dőltek belőlem a szavak és előjött az ilyenkor általános irányításmániás énem.
-Azt hiszem tudom is, hogy hol!-csillantak fel Lana édesanyjának szemei. Kíváncsian néztem rá. Jobban összehúzta magán a kabátot és visszaindult a ház felé.
-Mi az ötleted Sara?-siettem mellé a járdán. Nem tudtam miért lett ennyire izgatott hirtelen. Gyermeki örömmel lépett be a házba és kapkodta le magáról a kabátját. Minden mozdulatát követtem.
-Szerintem.-vett elő egy poharat.-Eltudom intézni, hogy bekerüljön a társulatba.
-Az tuti nagyon király lenne!-örültem meg és elképzeltem Lanat, amint a színpadon énekel, mint akkor az előadás estélyén. Ugyan is ott voltam. Senki nem tudott róla, de láttam az egész előadást és állva tapsoltam, mikor összehúzták a függönyöket. Ahogy újra elképzeltem a jelenetet elmosolyodtam. Újra látni akarom Lana boldogságát, mikor énekel.-Mikor beszéljünk vele?
-Szerintem én felhívom az igazgatóságot, addig kérlek szólj neki!-vette a kezébe a telefonját Sara és már tárcsázott is. Könnyed léptekkel sétált át a helységen a nappali felé kezében a poharával. Elindultam az emeletre. A folyosón négy ajtó helyezkedett el. Két hálószoba egymással szemben Lana és Saraék számára, Saraék szobája mellett egy fürdő, amit tulajdonképpen csak ők használtak, hiszen Lana-nak volt egy sajátja. Lana szobája mellett lévő helység pedig a nagy gardróbjuk volt. Aranyos, egyszerű londoni házban éltek. Szerettem ide járni. Sokkal jobban, mint otthonra, itt minden sokkal barátságosabb és tulajdonképpen otthonosabb is volt, mint a saját házunk. Anyuval csak ketten lakunk otthon, de ő sincsen otthon sokszor a munkája miatt. Apu meg külön él. Éppen a válásuk szélén tartanak, ezért is próbálok minél gyakrabban nem ott lenni. Lana szobájának ajtaja nyitva volt.
-Szia!-köszöntem, de senki nem volt ott. Körül néztem a telefonja az asztalon volt, a könyvek pedig ugyanúgy nyitva, ahogy alig fél órája ott hagytam őket. Rossz érzés fogott el hirtelenjében.-Lana itt vagy?-kérdeztem, mire egy kisebb csattanást hallottam, mikor valami fémes leesik a csempére. A hang egyértelműen a fürdőszobából jött. Sietve löktem be a helység ajtaját. Lana a tükör előtt állt, a szemei könnyesek voltak. Teljesen megtörtek.-Lana, mi...-kezdtem, de akkor felfedeztem egy vörös cseppet, melyet egy ugyanolyan másik követett. Vér!-Lana!-rohantam oda hozzá. A kezét három friss vágás ékesítette a csuklóján, melyből szüntelenül folyt a barátnőm vére. A földön pedig ott hevert a penge, melynek a hangját hallottam. Ijedtemben, azt sem tudtam mit csináljak. Lana szája remegett és könnycseppek folytak végig az arcán. Gyorsan lekaptam egy kisebb törülközőt  és a kezét megragadva, ahogyan csak tudtam rákötöttem az anyagot. Közben mindvégig Lanat néztem, akinek valamilyen ismeretlen érzés sötétedett el a tekintetében. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé üresen, miközben a csuklójából folyó vér teljesen átitatta a törülközőt.
-Sara!-kiáltottam szinte már sírva. Hogy tehette ezt? Annyi kérdés gázolt át az elmémen. Hallottam ahogy Sara belép a fürdőbe és fölsikít, mikor meglátja a lányát.
-Lana mi történt?-kérdezte, de neki sem válaszolt semmit. Az anyagot sikerült, olyan szorosan megkötnöm, hogy elállította a vérzést. Lana nem mondott semmit, csak elindult. Bement a szobájába és leült az ágyára. Értetlenül álltam a helyemen a tükör előtt, velem szemben a vértócsával és a pengével. Saranak záporoztak a könnyek a szeméből és a lánya után ment.
-A saját életeddel játszol!-hallottam meg éles hangját. Soha nem hallottam Lana édesanyját kiabálni.-Válaszolj már az Istenért!-zokogott már. Még mindig semmi. A döbbenet és a félelem, ami az előbb eluralkodott rajtam most haraggá fokozódott.
-Hogy lehetsz ennyire hülye??-támadtam le egyből a kérdésemmel az ágyon ülő lányt. Nem mondott semmit, csak nézte tovább kötést, amit a törülközőből csináltam a csuklójára.-Egyáltalán, hogy juthatott ilyen az eszedbe Lana! Soha nem csináltál ekkora szarságot!-kiabáltam. Sara nem szólt semmit, csak nézett rám és a lányára.-Mi a franc bajod van?! Mindened megvan, amit csak akarsz! Mindenki jót akar neked, ne csinálj már ekkora faszságokat az Isten szerelmére!-engedtem ki a dühömet. Beletúrtam a hajamba idegességembe. Még mindig nem nézett rám. Legszívesebben felpofoznám, hogy észhez térjen!

Napokig nem beszéltünk. Miután elmentem végleg Lanaéktól Sara egyből felhívta Lana édesapját Tomot és bevitték a lányt a kórházba. Lana-val nem, de Saraval beszéltem. Mindennap felhívtam és kérdeztem a barátnőm állapotáról. Az orvosok pszichológushoz küldték, akinek eddig csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Lananak elege van az életéből, hogy semmi nem jön össze neki. A fejemet verném a falba legszívesebben! Nem jön neki semmi össze? Mindenki azért van neki, hogy minden sikerüljön neki! Remek tanuló! Gyönyörű! Tehetséges! Kell ennél több neki? Mikor ezt kérdezték tőle Justin volt a válasza. Nem tehettem semmit ezzel. Se senki más. Lana megrögzötten szerelmes volt és ezen nem lehetett segíteni. Lilly és a srácok viszont mindennap hívták Lana-t. Szegény lány nagyon megijedt, mikor elmondtam neki, hogy mi történt. Niall nyugtatgatta a többiek pedig engem vallattak újra meg újra. A végén már rohadtul elegem volt ebből az egészből! Főleg abból, hogy tehetetlen vagyok, de nagyon!

17. fejezet Álom

Drága Olvasóim!
Sajnálom,hogy ilyenkor este teszem közzé a részeket, de nézzétek el nekem kérlek! Többet nagyon most nem fűznék hozzá! :) Pipáljatok, kommenteljetek és iratkozzatok fel! Kérdésetek van? Írjatok Chat-be! :)
XoLove Sophie

Lana Brooks

A vasárnapi programom annyira jól sikerült, hogy a végén már sírva ültem a kanapénkon, miközben Justin gépét mutatták a különböző angliai adók, ahogy felszállt a londoni repülőtéren. El sem hiszem, hogy elment. Pedig milyen szép lett volna, ha... Persze, hogy megint itt van ez a "Ha" szócska, ami ezer meg ezer kérdést tetet fel velem ezer meg ezer választ keresve, amiket viszont nem tudok megadni. A könnycseppek már csípték a szememet, miközben Justin hatalmas mosollyal az arcán integetett a Beliebereknek a gép ablakából. A kamera még egy utolsót ráközelít és elkapja a pillanatot, mikor Justin egy csókot küld a levegőbe és belenéz a kamerába. A szívem összeszorul a látványtól. Mintha nekem küldte volna, mert tudja, hogy nézem. Ez a keserűség, ami belülről mardos borzalmas! Remegő kézzel nyúltam a csipogó telefonom felé, de zokogva dobtam el a készüléket. Hogy képes ráadásul még írni is? Még jobban gyötörni? Persze, soha nem az önuralmamról voltam híres így felálltam és az asztal alatt landolt iPhonért nyúltam.

Nem tudom láttad e, de remélem igen. Az a csók Neked ment! Még találkozunk! Addig is remélem nem felejtesz el, mert én SOHA nem foglak! xx Justin

Remegő ujjakkal pötyögtem be a válaszomat, amit rögvest el is küldtem Justinnak.

Soha ne mond, hogy soha... xx Lana

A sírás még jobban előtört belőlem, így rogytam le immár a szőnyegre kezemben a telefonnal, melynek képernyőjén Justin üzenete világított. Nem tudom meddig ülhettem ott, de egyszer csak az ajtó nyitódására lettem figyelmes.

-Hú, de esik kint az eső!-hallottam meg anyu hangját, amint bejön a bejárati ajtón és ügyeskedve lehámozza magáról a-feltehetőleg-vizes kabátot.-Remélem nem készülsz ilyen időben sehova-jött be nevetve a nappaliba egy halom szatyor mögé bújva. Egyesével lepakolgatta őket, majd lehervadt a mosoly az arcáról, amint meglátott a szoba közepén ülve kisírt szemekkel a telefonomat szorongatva.

-Uram Isten Lana! Mi történt?-rohant oda hozzám, majd leült mellém és magához húzott. A könnyeim újra előtörtek és most az ő pólóját kezdték el áztatni.-Nyugalom!-simogatta a hátamat, miközben szüntelenül zokogtam.-Mi történt?-törölte le az arcomról a könnyeket a kézfejével.

-Elment.-szipogtam, majd újra sírni kezdtem. Nem kellett többet mondanom, anyu mindent megértett. Míg sírtam elmesélte, hogy tartott ettől az egész Justin dologtól, de tudja, hogy neki sem könnyű most.

-Honnan tudod mit érez?-kérdeztem.

-Beszélgettem Pattie-vel, mikor elmentünk vásárolni.-válaszolta, majd fölállt a földről és óvatosan magával húzott.

-Hiányzik.-fújtam ki az orromat a zsebkendőmbe. Anyu csak egy óvatos mosollyal magához húzott.

-Hidd el, minden kezdet nehéz-suttogta a fülembe.-De a végén nem lesz kétség a nyereményben.

-Szerinted látom még valaha?

-Biztos vagyok benne szívem.-adott egy puszit a homlokomra. Hirtelen elkezdett csörögni a telefonom és reménykedve ugrottam az ágyon lévő készülék felé, viszont csak Lilly volt az.

-Szia Lana!-hallottam a vonal túlsó végén az örömteli hangot.

-Szia Lilly-mondtam még mindig kissé szipogva.

-Minden rendben?-csillapodott a jókedve.

-Persze.-vágtam rá megszokásból.

-Lana!

-Őszintén? Nem. Semmi sincsen rendben.-kezdtek el újra folyni a könnyeim, bármennyire is akarództam visszatartani őket.

-Hé Lana, nyugodj meg mindjárt átmegyünk és mindent megbeszélünk!-hadarta Lilly.

-Jöttök?

-Igen, Tiffany-val összefutottunk a plázában. De majd mindent elmesélünk. Mindjárt ott vagyunk, sietünk. Addig is puszi!-rakta le a telefont.

-Mi történt?-tudakolta anyu.

-Lilly és Tiffany átjönnek.-válaszoltam, majd az emelet felé vettem az irányt.

-Én ezt nem értem.-mondta már sokadszorra Lilly, miután én szintén sokadszorra meséltem el nekik a Justinnal való 'kapcsolatomat'.
-Istenem!-dühöngött Tiffany. Valóban, ő még nem igen van ahhoz hozzá szokva, hogy Lilly lassabban fogja fel a dolgok lényegét, mint ahogy azt a többség értékelné.-Ez pedig egyszerű. Lana és Justin szeretik egymást, lefeküdtek és most mind a ketten kivannak bukva, mert Justin visszament Amerikába.-hadarta el egy mondatban a fél órás történetemet.
-Úgy is látjátok majd még egymást!-ölelt meg Lilly, ami nagyon jól esett. Örülök, hogy itt vannak velem, bár fura őket együtt látni, hiszen amíg Lilly aranyos és szeretgetni való, addig Tiffany kemény és mindenre elszánt. Sikerült kiválogatnom az iskola két legelérőbb karakterű embereit magam mellé.
-Azt én is remélem.-motyogtam.
-Úgy lesz, csak higgy már egy kicsit magadban Lana!-ült le a másik oldalamra Tiffany. Még egy utolsót fújtam a zsebkendőmbe, majd elhatároztam magamba, hogy nem emésztem magam most e miatt, hiszen a sors majd úgy is eldönti szán e valamit nekünk, vagy csak futókaland volt az egész kapcsolatunk.
-Viszont-gondolkodtam el, mert eszembe jutott valami.-Ti mit kerestetek együtt a plázában?-néztem hol az egyik, hol pedig a másik lányra.
-Összefutottunk.-vágta rá kapásból Lilly.
-Aham.-húztam össze a szememet. Valahogy sántított nekem ez a dolog.-Mit nem mondtok el nekem?
-Semmit.
-Vettem észre!-sértődtem meg. Ismerem őket. Tudom, hogy titkolnak valamit, de, hogy mit arról fogalmam sincsen!-Mondjátok már el az Istenért!-fakadtam ki. Úgy éreztem menten elbőgöm magamat. Nem elég, hogy egyedül vagyok az összetört szívemmel, de még a legjobb barátnőmék is titkolóznak előttem. Túl sok ez már nekem!
-Jól van na, csak nyugodj le!-túrt bele dús szőke hajába Tiffany.
-Tiffany, de hát...-kezdte Lilly.
-Nézd Lilly, nem fogok titkolózni előtte, mert a végén még egyszer elkezd sírni!
-Hé...-lehet, hogy igaz, de azért ez gonosz volt.
-Most akkor tudni akarod vagy nem?
-De.
-Akkor maradj csöndbe és én majd mesélek.-kezdte Tiffany én pedig teljes figyelmemet neki szenteltem.-Hosszan akarod hallani vagy röviden dióhéjban a lényeggel a közepén?
-Most akkor mondod vagy kertelsz?
-Válassz!
-Mondanám a hosszút, de nem lenne energiám végighallgatni, így elég a dióhéj.
-Lilly és Niall összejöttek a fiúk tegnapelőtti koncertjén. Én pedig összejöttem Harry-vel tegnap, mikor reggel telefonált elmentünk piknikezni. Ma elmentünk moziba és tök véletlenül összefutottunk Lillyékkel, így a két kettes randiból egy négyfős dupla randi lett.-hadarta el én meg nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Szóval akkor, amíg nekem megszakadt a szívem ők randizgattak és bepasiztak? Ráadásul Niall és Harry? Ez hirtelen túl sok információ volt egyszerre.
-Mérges vagy ránk?-kérdezte Lilly.
-Miért lennék?
-Hát, amiért nem akartuk elmondani...És mert ez összejött nekünk...
-Nem vagyok az.-vallom be őszintén. Miért lennék? Féltékenységből? Az én hibám, hogy pont Justin Bieber-be kellett beleesnem és miatta szakad meg a szívem kemény egy napja.
-Akkor jó!-ölelt meg Lilly és Tiffany. Meglepett, hogy a lányok ilyen közel kerültek a fiúkhoz. Nem tudom mikor és hogyan történt, de biztos remekül fog alakulni a kapcsolatuk, hiszen a két páros kiegészíti egymást. Niall és Lilly édesek lesznek együtt, ők tipikus cuki páros lesznek. És ott lesz az ellentétük Harry és Tiffany, akik viszont egy kemény kiállású páros lesznek. Vajon mi milyenek lettünk volna Justinnal? Melyik fajta "párkategóriába" lettünk volna besorolva? Nem tudom, de boldog lettem volna, mint tegnap éjszaka.
A lányok végül úgy döntöttek, hogy a ma éjszakát nálam töltik és holnap együtt kezdjük el az új hetet. Még egy jó darabig beszélgettünk, majd lekapcsoltuk a villanyt és fokozatosan álomba merültünk. Először Lilly aludt el, majd Tiffany és végül engem nyomott el az álmok birodalma.

Welcome! Los Angeles, California, állt a kezemben lévő papíron.A repülőtéren hatalmas volt a zsúfoltság. Az emberek egymást kerülgetve próbáltak közelebb jutni a csomagjukhoz. A tömegben forgolódtam kezemben a bőröndömmel, hátha meglátok egy ismerős arcot a sok ismeretlen között. Senkit nem láttam, ezért csalódottan ültem le az egyik székre.
-Szabad ez a hely-mutatott egy illető a mellettem lévő székre. Justin volt az.
-Justin!-pattantam fel örömömben és megöleltem.-Hát te jöttél értem?
-Bocsi, de ismerlek?-tolt el magától. Megsemmisülve álltam előtte.-Ha képet szeretnél vagy valamit...
-Hát nem ismersz meg?-remegett meg a hangom. Az örömöm eltűnt, helyette a fájdalom fogott meg.
-Sajnálom, de nem.-rázta meg a fejét.-Találkoztunk már?
-Nem.-vágtam rá és a szemeim megteltek könnycseppekkel.-Tudod mit felejts el, még ennél is jobban.-ragadtam meg a csomagjaimat és indultam el a váróban lévő emberek között. A repülőtérről kiérve lerogytam a járdaszegélyre és sírni kezdtem. Hogy felejthetett el? Azok után, ami Londonban történt! Hogy volt képes erre? A kérdések fájdalmasan kínoztak belülről, miközben a könnycseppek patakként folytak a könnycsatornámból.
Helyszínváltás. A tengerparton vagyok. Fekete ruhában, kezemben egy szál hófehér rózsával. Mellettem áll Lilly az ő testét  fehér vászon borítja, de velem ellentétben neki vörös rózsa van a kezében. Előttünk öltönyös férfiak és több száz, vagy ha nem éppen ezer fehér ruhás nő áll kezükben egy szál vörös rózsában. Mindenki boldog. Mindenfelől boldog kacajok és heves társalgás hallatszik. Engem még is mardos valami. Mintha rosszul lennék ettől a sok boldogságtól, és szeretettől, ami körülöttem uralkodik. A tömegből Tiffany hatalmas mosollyal az arcán lép oda hozzám és ölel meg. Valamit mond, de nem hallom. Oda lép Lillyhez is. Valamit a fülébe súg, mire a barna hajú lány bólint, majd mond valamit és mosolyogva elmennek. Egyedül hagytak.

-Lana!-rázott meg valaki, mire kipattantak a szemeim. Lilly és Tiffany ijedten néztek rám. Felültem az ágyban és megtöröltem a vizes arcomat. Sírtam. A párnámra néztem, ami szintén könnytől áztatott volt.
-Mi...mi...történt?-szipogtam. A lámpa fel volt kapcsolva, úgy ültek mellettem, mintha szellemet

látnának.
-Sírtál.-mondja Lilly.
-Miért?
-Mit miért, az Istenit Lana tudod, hogy megijedtünk?-fakadt ki Tiffany és földhöz vágta az első párnát, ami a keze közé került.
-Miért ijedtetek meg?-kérdeztem. Semmit nem értettem. Még mindig az álmom volt a fejemben, nem értettem nagyon semmit.
-Zokogtál...teljes szívedből és nem tudtunk nagyon fölkelteni.-mondta Lilly, akinek kezdett visszatérni a szín az arcába.
-Mit álmodtál?-kérdezte Tiffany. Mindketten rám néztek. Az ölemben lévő kezeimre vezettem a tekintetemet.
-Elhagytatok-suttogtam.
-Miről beszélsz?
-Elhagytatok Tiffany! Te is! Lilly is! Justin is!-suttogtam erőteljesen, majd újra folyni kezdtek a könnyeim.-Mindenki elhagyott...Kitűntem...Justin meg elfelejtett...
-Istenem Lana.-szakított félbe Tiffany és magához rántott. Ölelt és közben csitítgatott, pont mint régen anyukám, ha valami rossz történt velem.
-Mi mindig itt leszünk neked!-ölelt meg Lilly is.-Viszont feküdjünk le, mert álmos vagyok!-motyogta, mire felnevettem.
-Te mindig álmos vagy.-morgott Tiffany.
-Ez az élet rendje!-vonta meg a vállát Lilly, majd magával húzott minket az ágyba és elaludtunk.

16. fejezet Búcsúéjszaka

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy sokan haragszanak, amiért nem jönnek a részek, de egyszerűen az idő nagy úr és akinek nincsen az vessen magára, amiért emiatt várakoztatja az olvasóit. Ma sem kecsegtetek valami jóval, hiszen talán ez az eddigi legrövidebb rész, amit valaha közzétettem a blogba (jókor mondom, mikor ez még csak a 16.) de ez nem jelenti azt, hogy ilyen szinten csökkenteni fogom a rész hosszakat. Szóval még egy bejelenteni valóm van. Lassan (jó lassan, van még addig kb. 10 rész) elérkezünk az első évad végére. Előre szólok, hogy csak két évad lesz és az talán rövidebb is lesz, mint az első. Ennek az az oka, hogy sokakkal ellentétben én nem szándékozom 22678. részes szappanoperát írni. (Akinek nem ige, ne vegye magára!)

Szóval mint általában most is elmondom, hogy pipa, komment és feliratkozó gyűjtő vagyok. Mindemellett használjátok szeretettel a Chat ablakot, nem ígérem, hogy egyből választ is fogtok kapni, mert sokszor csak telefonról jutok fel, de azért igyekszem!

XoLove Sophie

Lana Brooks

Hazaérve dühösen vágtam be a lakás ajtaját és rohantam fel a szobámba. Miután elrohantam Justin elől, hívtam egy taxit és hazáig tartottam magam, hogy ne az idegen sofőr előtt bőgjem el magamat teljesen. Nem gondoltam volna soha, hogy lehetséges legyen, hogy szerelmes legyek. Igaz tizenhét éves vagyok, de még soha nem volt egy komoly szerelmem sem, mert nem volt szükségem rá. Most meg, hogy végre beleszerettem valakibe-amit nyíltan fel is vállalok-be kell látnom, hogy esélytelen az egész, és, hogy én lennék a legutolsó ember ezen a bolygón, akinek ez az egész összejönne. A könnyeim áztatták a párnámat, miközben csak egy pillanatra hajtottam félre a fejemet, hogy levegőt tudjak venni a zokogás okozta fájdalom és a könnyek között. Ordítva fúrtam bele az arcomat újra a puha anyagba és hagytam, hogy a bennem hetek óta felgyülemlő feszültség egyszeriben kitörjön. Most nem volt szükségem sem kedves szóra, sem pedig nyugtatgató ölelésre. Elég volt, hogy kiordíthatom magamból a fájdalmamat. Sokszor elképzeltem már, vajon milyen érzés szerelmesnek lenni? Elképzeltem, ahogy elmondja nekem a kiválasztott fiú-hiszen az is tök természetes, hogy ha nekem tetszik Ő akkor Én is tetszek neki-,hogy mennyire oda van értem, és fél, hogy nem elég jó számomra, meg igazából minden ilyen nyálas dolog átfutott rajtam, amik az ilyen nyálas romantikus történetekben benne vannak. Most, hogy viszont szerelmes vagyok, hát mit ne mondjak eléggé szar érzés. A könnycsatornám már nem termelt több könny cseppet, de a testem még mindig remegett a feszültségtől és a szenvedéstől. Nem tudom miért ilyen nehéz ez... De vajon mindenkinek ilyen az első szerelem? Jó volna tudni, hogy nem vagyok egyedül. Remegő kézzel támaszkodtam fel az ágyamon és helyezkedtem ülő helyzetbe. A takarómat az ölembe húztam és úgy néztem ki az ablakomon. Kint már szinte teljesen sötét volt, észre sem vettem, mikor sötétedett be. Már nem volt bennem semmi. Mintha üres lennék. Igaz, Justinnal soha nem voltunk egy pár, de ez a délután... ez valami megmagyarázhatatlan volt. Talán igaz, hogy ha minden jó, vagy legalábbis úgy érezzük, akkor általában mindent pont az ellentéte az adott helyzetnek. Ezt nekem is tudnom kellett volna. Az ágyról fölállva átmentem a fürdőszobába és közben a falon lévő órára tévedt a tekintetem. Már este nyolc óra volt. Anyáék bizonyára már itthon vannak, hiszen lentről motoszkálás hallatszik. A fürdőben magamra zártam az ajtót és elkezdtem engedni a meleg vizet a kádba. Miután levetkőztem alaposan végignéztem magamon. Teljesen sápadt voltam, hiányzott az arcomról az a kis pír, ami mindig érzékelhető rajta. Óvatosan ereszkedtem bele a kádba, miközben a víz még mindig folyt a csapból. Némi tusfürdővel megmosakodtam, majd a hajamat is megmostam. Miután a hajmosással is végeztem szemeimet lecsukva hajtottam rá a fejemet a kád fejtámlájára. Nem tudom meddig feküdhettem ott, csak arra lettem figyelmes, hogy kopogtatnak a fürdő ajtaján.

-Lana odabent vagy?

-Igen, anyu itt vagyok.-ültem föl rendesen, az immár hideg vízzel teli kádban.

-Akkor jó, csak mert már egy ideje kopogtatok, de nem válaszoltál, azt hittem valami baj van.

-Nem, minden rendben van!-nyugtatgattam, miközben kiszálltam a kádból és magam köré csavartam a törülközőmet.

-Rendben.-válaszolta.-Egyébként vendéged van.-tette még hozzá, majd hallottam, ahogy kimegy a szobámból és becsukja maga mögött az ajtót. Vendégem? Nem tudtam ki lehet az, de a biztonság kedvéért felvettem a vészhelyzet esetére a fiókban bent tartott fehérnemű alsómat. A párás tükröt is letöröltem, majd törülközőbe csavarva léptem ki a fürdőszobámból.

Először nem vettem észre senkit, de mikor a fejem balra fordítottam megláttam az asztalomnál Őt.

Engem nézett. Hirtelen nem tudtam semmit mondani. Minden megállt körülöttem. Ő sem mondott semmit, csak nézett engem. Egyik bizonytalan lépés követte a másikat, miközben elém ért.

-Justin.-suttogtam, de nem voltam biztos benne teljesen, hogy ő is hallotta.

-Sajnálom.-suttogta. Szemei az enyéimtől elváltak és ajkaimra tévedtek. Ujjaival végigsimította még mindig vizes karomon, mibe a gerincem is beleremegett. Másik kezével az arcomat simította végig, majd hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon, nem tudtam a gerincem mennyi ideig bírja még ezt az édes kínzást, amit művel velem, miközben tekintetét le sem veszi az arcomról. Hirtelen indulattól vezérelve szeltem át a kettőnk közötti távolságot és ajkaimat az övéire tapasztottam. Vizes tincseim a hátamat csiklandozták, miközben sorosan magához húzott. Vizes testemet csak a törülköző választotta el tőle. Nem tudtam mit teszek, csak mentem az ösztöneim után. Miközben csókoltuk egymást egy-két nyögés hagyta el a szánkat, de semmi nem szakította meg a kettőnk között lévő köteléket. Kézét felcsúsztatta a combomon, majd az ölébe kapott és az ágyhoz vitt. Nyakamat kezdte el csókolgatni, miközben beletúrtam a hajába. Megszokott mozdulattal rántotta le magáról a pólóját, majd hajította a szoba közepére. 

Életemben nem kerültem még ennyire közel senkihez, mint azon az éjszakán Justinhoz. Nem is bánom, hiszen tökéletes volt. Nem siettetett és minden a maga rendje és módja szerint történt és ami számomra a legfontosabb volt, hogy vigyázott rám. Tudta meddig mehet el velem. Tudta a határaimat, a korlátaimat és semmi olyat nem tett, ami nem a gyönyörömet, hanem a szenvedésemet váltotta volna ki.

Reggel mellette ébredtem. Óvatosan fordítottam jobbra a fejemet ügyelve arra, hogy a mozgolódásommal ne ébresszem fel a mellettem alvó Justint. Egyszerre éreztem boldogságot és egyszerre voltam szomorú is. Boldog voltam, mert mellettem volt és igaz, nem mondtuk ki, de tudom, hogy ez fontos pont mind kettőnk számára a kapcsolatunkban. Ezt az érzést viszont gyorsan váltotta fel a szomorúság, hiszen tudtam, hogy ez az éjszaka egy úgynevezett búcsúéjszakának is betudható. Justin mocorogni kezdett, így fölnéztem rá.

-Jó reggelt.-suttogta, majd egy csókot lehelt ajkaimra.

-Jó reggelt.-mosolyodtam el, de ez inkább volt álca mint valódi öröm.

-Mi a baj?-emelte fel az államat, hogy a szemembe nézhessen. Felültem és a takarót magamra húztam, hogy eltakarjam a csupasz testemet. Justin vette az adást, így az ágy lábánál lévő alsójáért nyúlt és felhúzta magára úgy ült mellém. Igaz, hogy este láttuk és éreztük egymást, de valahogy még nem jön össze a kettő.

-Szóval?-karolta át a vállamat és húzott magához.

-Mikor indulsz?-tettem fel a számomra is fájó kérdést. Éreztem, ahogyan az izmai megfeszülnek és kifújja a levegőt.

-Ma este...De nem akarok menni!

-Nincs olyan, hogy nem akarsz!

-Miért ne lenne?

-Justin!-fordítottam úgy az arcát, hogy egyenesen a szemébe nézhessek.-Te magad is jól tudod, hogy ezt nem teheted meg! Sem a rajongóddal, sem azokkal az emberekkel, akik veled, vagy éppen neked dolgoznak!-szögeztem le, majd látva az arckifejezését, egy rövid csókot adtam neki.

-De most boldog vagyok.-nézett a szemembe.

-Elhiheted, hogy soha nem voltam ilyen boldog, mint most veled, de el kell fogadnunk a tényt, még ha ez fáj a legjobban is. Két külön világból jöttünk, melyet egy óceán választ el.-szipogtam már a végére és egy könnycsepp is legördült az arcomon. Mikor először beszélgettünk, akkor Justin letörölte a könnycseppemet, most viszont lecsókolta rólam. 

Még több órán keresztül beszélgettünk az ágyban ülve, míg végül Justin telefonja jelzett és mennie kellett. Anyuék megint nem voltak otthon így hát maradhatott a szokásos vasárnapi programom. A kanapén ülve pizsamában pattogatott kukoricát vagy éppen amit találtam ettem, miközben sorozatot néztem. Viszont bármennyire is szeretem a Pretty Little Liars-t és bármennyire is vagyok oda a sorozatért folyton csak Justin járt az eszembe és az, hogy most már teljes mértékben tudom milyen érzések forognak a romantikus regények főszereplőiben, miközben olvas róluk az ember.

15. fejezet Londonba (2. rész)

Drága Olvasóim!

Nem is tudom,hogy kérjek bocsánatot,hiszen egy hét kimaradt. Az infókat is csak gyorsan elhadarom! Köszönöm szépen az új fejlécet! Köszönöm szépen a két kritikát is,amit kaptam! Beújítottam az új design-et és evvel együtt egy Chat falat is szóval írjatok! Remélem tetszeni fog azért ez a rész is! Pipa,komment és feliratkozó gyűjtő vagyok! ;*

XoLove Sophie

Justin Bieber

A szállodába visszamenve azonnal a szobám felé vettem az irányt. Le kellett zuhanyoznom és át kellett öltöznöm az afterpartyra. Totál nagy hülyeségnek tartottam ezt az egész buli dolgot,hiszen most tulajdonképpen egy kiadós alvás tudna inkább feldobni,mint,hogy egy rakás izzadt ember között bulizzak pia és cigiszagban mikor kitudja melyik sarokban éppen kik élvezik egymás társaságát. Mondhatja bárki nekem,hogy ez egy igényesebb klub és,hogy nincsenek ilyenek,de ez csak mese mindenhol ez van. A zuhany alatt állva mostam le magamról a koncert fáradalmait. Scooter szerint annyival tartozunk,hogy elmegyünk. Jó talán igaza van és legalább a srácok is jönnek! mondogattam magamnak. Egy törülközőt a derekamra csavarva mentem vissza a szobámba,hogy kiválasszam az esti ruhámat. Fél tízkor indultunk el a klubba. Anyu nem is jött,azt mondta fáradt. A sminkesem és a stylist-om Ryan felajánlották,hogy ott maradnak vele így nyugodt szívvel hagytam anyát a hotelban. A limuzinban ülve figyeltem London éjszakai arculatát. Az utcák már fényekben úsztak és egyre több rövid ruhás lány jelent meg az utcákon,akik egy-egy szórakozóhelyet választottak úti célul. Bár volt akinél kételkedtem a helyválasztásban. A klubhoz érve már hatalmas tömeg fogadott minket a fotósokkal az élen. Kiszállva az autóból a biztonságiak segítségével jutottunk be a szórakozóhelybe. Nem tévedtem itt is minden ugyanolyan,mint LA-ben. A táncolók tömegén keresztül fölmentünk a klub következő szintjére,ahol a bokszok voltak. Az egyik koncertszervező Peter jött velünk szembe hatalmas mosollyal az arcán.

-Örülök,hogy itt vagytok!-rázott kezet velünk.-Hátul vannak a lefoglalt bokszok. Válasszatok egyet vagy kettőt aztán élvezzétek a bulit. Igyatok kedvetekre.-mutatott a bokszok,majd a bárpult irányába,majd el is tűnt.

-Justin menyünk köszönjünk a többieknek.-tolt előrébb Scooter.

-Gyertek srácok.-fordultam Ryan és Chaz felé,de hűlt helyüket találtam.-Ezek meg hová tűntek?-kérdezem Scoot. Aki csak megrázza a fejét. Király azért jöttem el,mert a két legjobb barátom is itt van,aztán ki tudja hová tűntek. Odaértünk a piros kordonnal elzárt bokszokhoz és egyből megláttam azt,melyben a One Direction tagjai ültek.

-Sziasztok srácok!-pacsiztam le velük.

-Király volt a ma esti koncert jól összehoztuk.-mosolygott Scooter.

-Az biztos.-nevetett fel Louis.

-Lányok merre vannak?-néztem körbe,hátha meglátom a koncert többi fellépőjét.

-Valahol itt vannak,elvesztek a tömegben.-vonta meg a vállát Niall mire elnevettük magunkat.

-Szia Lana-köszönt távolságtartóan Scooter. Ekkor vettem észre a Zayn mellett elhelyezkedő lányt. Egyáltalán nem hasonlított,ahhoz a lányhoz akit a koncerten láttam. Fekete rövidnadrágot és egy fekete csipkével szegélyezett mellényt viselt,ami elég merész összeállítás volt,de teljesen megállta a helyét a klubban. Nagyon szép volt.

-Scooter.-'köszönt' de ha ölni tudott volna a tekintetével feltételezem,hogy már nem lenne menedzserem. Úgy látszik igaz,hogy a lányok megbocsátanak,de nem felejtenek,igaz ő még megbocsátani sem bocsátott.

-Na jó,mondja ár el valaki,hogy mi bajotok van egymással.-szólt közbe Liam. Vajon ők mennyit tudnak?

-Meséld csak el nyugodtan. Csak szólok,ha ital kell ne őt kérjétek meg rá,hogy hozza ide.-mosolygott 'kedvesen'. Azért van benne méreg az biztos.

-Hányszor kell még bocsánatot kérnem?-akadt ki Scotter.

-Beszéljetek már érthetően!-fakadt ki Zayn. Először Lanára,majd Scooterre néztem. Végül Lana kezdett bele. Elmesélte az egészet az elejétől a végéig. Az arckifejezéséből ítélve viszont nem azt kapta amire számított. Szerintem valami olyasmire gondolt,hogy együtt éreznek vele,helyette mindenki kinevette. Én is,de ki nem? Láttam az arcán a döbbenetet és a fájdalmat,mikor felállt és engem félrelökve ment keresztül a tömegen,míg be nem  kebelezték az emberek.

-Basszus.-vakarta meg az orrnyergét Scooter. A többiekre néztem,akik nem mozdultak csak a helyet nézték,ahonnan a lány felállt. Nem tudom miért,de megfordultam és utána mentem. Mármint abba az irányba. Szerencsére nem ment messzire. A bárpultnál ült kezében egy zsepivel és látszott rajta,hogy próbál erős maradni.

-Bocsi,szabad?-kocogtattam meg a vállát. Rám nézett hatalmas barna szemeivel és megvonta a vállát. Leültem a vele szemben lévő bárszékre.-Rendben vagy?

-Szerinted,miért ne lennék?-vonta meg a vállát. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből,amit rögvest gyöngéden le is töröltem.

-Hé,semmi gáz,nehogy már emiatt sírj.-mosolyodtam el. Fogalmam sincs hogy,de fel kell vidítanom.

-Mit szeretnél Justin?-fordította oldalra a fejét és nézett rám.

-Először is egy ásványvizet-intettem a pultosnak.-Neked valamit?

-Egy víz nekem is jól jönne.-vallotta be és egy mosoly futott át az arcán.

-Bubis vagy mentes?

-Inkább bubis-mosolyodott most már el teljesen. Kikaptuk a két vizet. Egyet neki egyet meg nekem öntött ki a srác.

-Szóval?-ivott bele a poharába.

-Ne haragudj Scooterre.-teszem le a poharam.

-Témánál vagyunk.-forgatja meg a szemeit. Helyezkedik egy kicsit,majd újra rám néz.

-De komolyan. Nem akart semmi rosszat,csak rosszul sült el.-kezdek bele,majd elmesélem neki az én szemszögemből a dolgokat. Végig a szemébe nézek és ő sem szakítja el a tekintetét rólam,tartja velem a szemkontaktust.

-Tudod ez nálam egy eléggé összetett dolog-hajtja le a fejét..-Már unom,hogy folyton kinevetnek,meg ezt nagyon nem tudom hova tenni és,hogy őszinte legyek untatni sem szeretnélek.-nevet fel zavartan.

-Mesélj nyugodtan,nekem van időm.-nézek rá bátorítóan és,mintha egy gátat vágtam volna át csupán evvel az egy mondattal,de lehet,hogy az ital tette,de mesélt. Elmesélt mindent én pedig hallgattam,más lánynál lehet,hogy már a felénél fölálltam volna és elmentem volna,megbánva,hogy rákérdeztem. Viszont volt valami ebben a lányban,ami maradásra kényszerített.

-Köszönöm Justin-mosolyodik el és le is zárta a történetét.

-Micsodát?

-Hogy meghallgattad az unalmas hétköznapjaimat.-nevettett fel.

-Nem is unalmasak,tök jó életed van.-iszok bele a poharamba.

-Lehet.-mosolyog,majd dúdolni kezd valamit. Először nem ismerem fel a dalt,de aztán rájövök,hogy a háttérben szóló Ellie szám késztette dúdolásra.

-Szereted?-mutatok a DJ pult felé.

-Igen.-bólint egyet,mire felállok.

-Akarsz táncolni?-állok fel. Látom rajta,hogy habozik ezért gyorsan levezettem a parkettre. Először elveszettnek tűnt,de aztán magával ragadta a zene és egyre felszabadultabb lett és öröm volt látni.

-Min gondolkozol?-súgtam a fülébe. Hevesen lélegzett és ettől eszméletlenül gyönyörű volt.

-Csak,hogy milyen jól érzem magamat.-fordult felém és nézett barna szemeivel az enyémbe.

-Ennek örülök.-válaszoltam,mert többet nem tudtam mondani teljesen elvesztem a szemeiben. A DJ a háttérben mondott valami a következő számról,mire újra táncolni kezdtünk. A szám végére jobban kifáradtunk,mint az előzőnél. Megálltunk és magamhoz húztam. Kezei a mellkasomon voltak,homlokát az enyémnek támasztotta. Kezeimet a derekára helyeztem és így tartottam.

-Mennem kell.-mondta hirtelen,majd kitört karjaim közül és beleveszett a tömegbe. Nem tudtam felfogni mi történik és mire föleszméltem kapkodhattam a fejemet. Hirtelen megláttam,amint barátnője kíséretében a kijárat felé igyekszik,viszont nem értem utol. Mire kiértem az utcára már elhajtott a taxija. Elveszettnek éreztem magamat. Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam.

London egyszerűen gyönyörű! Bár ki szerint nem az? Egy hét telt el a koncert óta és egy hét mióta nem láttam Lanát. Az elején szívesen beszéltem volna vele és valamilyen ürüggyel mindig visszakéredzkedtem a színházba hátha ott találom,de soha nem volt ott. Egy idő után feladtam. Nem volt esély rá,hogy újra láthatom még és elfogadtam. Chaz és Ryan mellettem állt ez idő alatt,mondhatni ők voltak a másik két szempárom.

-Nem ugrunk le deszkázni?-léptem ki a szobám ajtaján az előcsarnokba,ahol két barátom éppen egy komoly FIFA meccset játszott.

-Bocs Bieber,de passzolom.-intett egyet Chaz.

-Kösz.-nevettem fel. Ebből lelehetett szűrni,hogy egyikük sem fog velem jönni. Felkaptam a sapkámat és egy napszemüveget és a lifthez mentem,ahol már egy testőr várakozott rám. Mindig is szerettem deszkázni és Londonnak erre is volt megoldása. A neten találtam egy üzletet,ahol nem csak venni,de kölcsönözni is lehet a négy kerekű csodák közül,így az utam kétségkívül arra irányult. Éppen a Hide Park felé vettem az irányt,mikor elkövettem az egyik legnagyobb hibát,amit egy sztár eltud követni. Megálltam. Nem tudom mint,s hogy,de percek alatt egy jókora csapat rajongó gyűlt körém. Szeretem a rajongóimat,de csak egy ideig tudom tűrni,hogy folytonosan ölelgetnek és a ruhát is képesek lennének letépni rólam,ha esélyük lenne rá.

-Bocsi de mennem kell!-engedtem el a mellettem álló lányt. Dobtam egy puszit nekik,amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem gurulni.

Mikor megérkeztem Londonba,akkor még nem gondoltam,hogy mikor ideérek azon fogom törni magam,hogy felkeltsem egy olyan lánynak az érdeklődését,akinél esélyem sincs. Lana maga volt a felszabadultság és ahelyett,hogy helybenhagyott volna a randink kezdetén,mikor közöltem,hogy semmi ötletem, ő csak mosolygott és kitalált valamit. Csodásan éreztem magam vele,de tudtam, hogy vége. Akármennyire is szeretném a történetünk nem tud jól folytatódni, hiszen én visszamegyek Amerikába, csak hogyan mondhatnám ezt el neki? Mióta felkeltem a telefonomat bűvölöm a tekintetemmel,hátha történik valami,de semmi. Hirtelen gondolattól vezérelve írom be Lana nevét és nyomok rá a hívást indító gombra. A gyomrom görcsben van,de miért vagyok ilyen ideges? Csörög...még mindig csörög...még mindig...semmi. Lerakom és félredobom a készüléket. Hogy lehettem ekkora hülye?

-Justin!-nyitott be anyu a hotelszobámba.

-Tessék?-ültem fel az ágyon.

-Minden rendben?-jött hozzám közelebb,majd leült mellém.

-Persze.-küldtem felé egy biztató mosolyt. Most valljam be,hogy az a bajom,hogy Lana nem vette fel a telefont? Mondjuk anyu nem igazán tud arról,hogy Lanával töltöttem egy-két délutánt.

-Akkor jó. Lassan indulunk enni,öltözz fel Justin!-simított végig a karomon,majd kiment a szobámból. Vonakodva,de felálltam és nekiláttam az öltözködéshez,hiszen enni mégiscsak kell valamit.

Hívhatjuk sorsnak,csodának vagy éppen szerencsének nekem tök mindegy. Mikor megláttam az ablaknál ülő lányt,aki meglepetten nézett fel édesanyjára,aki örömtelien fogadja az enyémet,akaratlanul is elmosolyodtam. Lana szokás szerint remekül nézett ki. Öröm volt hallani a hangját,viszont volt bennem egy kis keserűség amiatt,hogy lassan el kell utaznom. Beszélgetésünket édesapja szakította meg,aki nem tudom tőlem féltette a lányát,vagy tényleg csak enni akarta látni a lányát,de finom célzással küldött el maguk mellől.

-Justin,mi elmentünk Sarah-val vásárolni.-ölelt meg anyu,majd a két nő el is hagyta a helységet. Chaz-el és Ryan-el jót hülyültünk evés közben és kitudtam kapcsolódni egy kissé.

-Mennyetek igyatok valamit! Majd én haza megyek egyedül! Otthon találkozunk!-hallottam meg a háttérben. Lana feszülten viharzott ki az étteremből én pedig az előttem álló tehetetlen Scooter-re néztem,aki ugyanúgy semmit nem szólt,mint az apja,aki még mindig a lánya távolodó alakját nézte az ablakon keresztül.

-Hogy én mindent elcseszek?!-dühöngött az apa,majd kezét dühösen a falba verte.

-Mi történt?-állok föl és hallom,hogy a mögöttem álló két szék is nyikorogva csúszódik hátrébb.

-Elment.-mondja Tom.

-Miért nem mész utána?-vonom fel a szemöldököm.

-Nem értek ehhez,mindig az anyja megy utána,ha valami baja van és kiborul!-tárja szét a karját.

-Az Istenért!-kapom elő a telefonomat és tárcsázom. Lana szipogva elmondta,hogy hol van,mi meg a fiúkkal már rohantunk is utána. Nem volt nehéz rátalálni,hiszen kabát nélkül ült rózsaszín felsőjében.

-Úr Isten Lana mi történt?-értem oda elsőként hozzá és ültem le mellé. Nehezen,de elmondta,hogy mi történt,majd sírásban tört ki. Nehéz volt ránézni,hiszen még nem láttam lányt összetörve,de ez nem is volt annak nevezhető,hiszen ő inkább csalódott volt.

-Minden rendben lesz!-simítottam meg a hátát,miközben pólómat áztatta. Jobbnak láttam,ha oldom valamivel a feszültséget ezért gyorsan bemutattam neki Chaz-t és Ryan-t. Most végre elmosolyodott.

-Basszus!-csapott a homlokára Chaz.-Azt hiszem ott hagytam a telómat.-indult vissza szitkozódva az indiai étterem irányába. Nevetve néztem utána,majd Ryan is csatlakozott hozzá, mondván 'Nehogy magát is ott hagyja'. Lana továbbra is a vállamra hajtotta a fejét és mosolyogva nézte a fiúk távolodó alakját.

-Jobban vagy?

-Azt hiszem.-emelte fel a fejét.-Justin? Nincs kedved elmenni sétálni?-kérdezte engem is meglepve evvel.

-De,mennyünk!-álltam fel a padról és őt is felsegítettem. Karomat vállán átvetettem,így húztam védelmezően magamhoz.

A Temze partján sétálva beszélgetünk. Minden teljesen nyugodt körülöttünk és ez jó. Látszik rajta,hogy nem szeretne beszélni ezért mindig ő kérdez és én fejtem ki a gondolataimat.

-Apukád aggódni fog,nem kéne visszamennünk?-állok meg mellette,hiszen már eléggé későre járt az idő.

-Lehet,de nem akarok.-vonja meg a vállát. Leül a legközelebbi padra és kezét ölébe ejtve figyeli a vizet.

-Lana-kezdem,mire felém fordul. Leülök mellé a padra és megfogom a kezét. Meglepetésemre nem húzza el,csak mélyen a szemembe néz.-Beszélnünk kell.

-Miről van szó?-fordul teljes alakjával felém.

-Nézd-kezdem.-Mikor Londonba jöttem nem gondoltam volna,hogy találkozunk.

-Azt sem tudtad,hogy létezek.-pontosított nevetve.

-Igaz.-nevetek fel,majd folytatom.-Viszont tudnod kell,hogy kedvellek. Talán jobban is mint kéne.-meglepetten néz rám,de nem mond semmit. Próbálok valamit kiolvasni a szeméből,de semmit nem látok benne.

-Ezt miért mondod el?-töri meg a csendet.

-Mert ezt érzem helyénvalónak.

-Akkor viszont elég rosszul érzed.-gördül le egy könnycsepp az arcán,amit azonnal le is töröl.-Jobb lett volna,ha ezt magadban tartod. Tudtam,hogy elfogsz menni. Hogy ne tudtam volna? Hiszen ez az életed,koncerteket adsz és utazol.

-Mire akarsz kilyukadni?-vonom fel a szemöldököm.

-Az elmúlt órákban elkezdtem remélni,de életem legnagyobb hibája volt.-törtek elő a könnyei. Válaszomat meg sem várta,csak futni kezdett én pedig ott maradtam egyedül a Temze partján.

14. fejezet Londonban (1. rész)

Drága Olvasóim!

Hát hétvége van és mivel hétvégén új rész hoztam is egyet. Amint láthattátok kiírtam,hogy 1. rész. Gondolom rájöttetek,hogy ennek lesz egy másik fele is. Gratulálunk Sophie még valami? kérdezhetitek most. Igen van! Annyi ideig néztem,hogy Justin szemszögéből akartok olvasni,hogy meg sem várom a szavazás lejártját-ettől függetlenül továbbra is szavazzatok!- hogy megírtam Justin szemszögének első részét. Úgy gondoltam,hogy túl hosszú lenne,ha egy részbe sűríteném bele Justin eddigi gondolatmeneteit ezért úgy döntöttem kettészedem. És,hogy őszinte legyek nem is bánom! Remélem nektek is elfogja nyerni a tetszéseteket,mert én megvagyok elégedve evvel az első részbe. Ha tetszett mindenféleképpen pipáljatok,komizzatok és ha eddig még nem tettétek meg iratkozzatok fel!

Mint láthatjátok kicsit megváltozott a design. Igaz a fejléc nem túl profi (sőt semmilyen szempontból nem az) de nem vagyok valami jó szerkesztő. De szerintem a célt ellátja,szóval ameddig "le nem esik ott marad" magyarán szólva,amíg meg nem unom. Most már elég lesz a csacsogásomból-vagyis írásomból-hagylak titeket olvasni! :)

XoLove Sophie

Justin Bieber

London. Egy újabb város a sok közül,melybe el kell utaznom. Úgy hangzik,mintha kényszerként fognám fel,pedig nem így van. Szeretek utazni főleg mivel régebben nem igazán volt lehetőségem rá. Most meg van még valami,ami boldogabbá tesz,ha új helyen járok. Ők a rajongóim. Akármerre mehetek örömmel fogadnak és számomra is boldogság látni,hogy örülnek,hiszen rengeteget köszönhetek nekik. A szigetországba való látogatásom több szempontból is különleges. Hiszen most nem egy teljesen átlagos koncerten veszek részt. Nem,ez nem mindennapi lesz. Emlékszem,körülbelül egy hete jöhetett a telefon Scootertől.

-Hé Justin nagy híreim vannak!

-Mi történt?-kérdeztem,akkor még mit sem sejtve.

-Egy különleges koncertre van lehetőségünk. Benne vagy?-kérdezte miután ismertette velem a tudnivalókat. Egy koncert nem csak egy,hanem mindjárt öt rajongó tábornak! Eszméletlenül hangzott és azonnal beleegyeztem. Igaz a telefon letétele után kicsit aggódtam. De nem attól,hogy velem mi lesz. Nem,az meg sem fordult a fejemben. Egyből a rajongóimra gondoltam,hogy vajon nem lesznek e összetűzések a One Direction rajongókkal. Viszont azonnal elhessegettem a gondolatot. Tudtam,hogy nem lesz semmi baj. Az Egyesült Királyságba a testőrökön és a csapatomon kívül négy emberrel utaztam. Scooterrel természetesen, Anyuval és kivételesen Chaz-t és Ryan-t is magammal hoztam. A repülőgépről leszállva egy kordon választotta el tőlem a rám várakozó rajongókat. Mosolyogva integettem nekik,majd elindultunk az értünk kiérkező autókhoz. Az ablaküvegnek támasztottam a fejemet és úgy csodáltam az általam eddig is csak felületesen ismert várost. Egyszer voltam eddig Londonba,akkor is egy koncert miatt,akkor viszont hamar tovább kellett állnunk. Most viszont három hetet szándékozok itt tölteni. A hotelhez megérkezve nem vártak minket rajongók. Scooter kérésére nagyon szigorúan vették az itt létünket és nagyon bizalmasan kezelték a hollétünket is.

-Először is megbeszélés!-ült le Scooter az emeletünkön lévő előtér egyik fotelébe. Mindannyian elhelyezkedtünk ki-ki a földön ülve várta az információkat. Mikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett Scooter belekezdett.

-A koncepció már elvan készítve. Justin ruhája is megvan már és azt a pár számot is kiválasztottuk már. A számokhoz lévő koreográfiák is rendben vannak már csak össze kell őket hangolnunk.-nézte az iPad-jét.-Az első egy hétben mindennap próbálni fogunk egészen a koncert napjáig,ami a színházban lesz. Összesen három napot kaptunk arra,hogy ott próbáljunk.

-Csak három napot?-kérdezte meglepetten anyu.

-Igen,csak hármat mivel mindenkinek kell próbálnia.-magyarázta Scooter.-A közös dal kottáját és szövegét a mai nap folyamán fogjuk megkapni Justin.-bólintottam,mire folytatta.-Nagyon nagy csapat munkára lesz szükség hiszen igaz nem lesz egy ezer fős stadion koncert,de a maximumot kell kihoznunk magunkból és össze kell dolgoznunk a többi stábtaggal is. Mindenki értette a feladatát?-nézett körbe Scooter. Mindenki bólintott mire összecsapta a tenyerét.-Nagyszerű,akkor lassan kezdhetjük is a munkát emberek!-evvel szét is engedett minket.

Az elkövetkező napok mind Scooter tervei alapján mentek. Minden percre pontosan be volt táblázva. Igaz egy idő után úgy éreztem,hogy kivagyok,de akkor mindig eszembe jutottak a repülőtéren várakozó rajongóim és újult erővel folytattam a tánc vagy éppen énekórát. A koncert előtti utolsó napon Demivel, Cher Lloydal és a Little Mix-el együtt várakoztunk a színházteremben. Mindenki a szövegét nézte és próbált ráhangolódni a csapatmunkára.

-Hol vannak már?-néztem az órámra már vagy ötödszörre,de most már úgy éreztem ideje hangot adnom türelmetlenségemnek.

-Hidd el Justin ezt mi is tudni akarjuk.-ült le mellém Demi a színpad szélére.

-Szóval akkor munkára fel!-lépett be Scooter és a további négy menedzser a színházterembe,majd mindannyian egyszerre toppantak meg.

-Hol vannak a fiúk?-nézett körbe Paul harmadszorra a teremben,hátha meglátja az öt tagú fiúbandát.

-Fogalmunk sincs.-vonta meg a vállát Perrie idegesen. Nem is csodálkozom,szerintem eléggé kíváncsi volt merre van drágalátos barátja Zayn.

-Ha egyszer ideérnek esküszöm,hogy...-dörzsölte meg az orrnyergét Paul,mikor váratlanul csörömpölés hallatszott a színfalak mögül.

-Azt hisze megvannak.-nevetett fel Cher mikor megjelent az öt fiú a színpadon.

-Hát ti meg,hol voltatok?-lépett oda hozzájuk Jade,a Little Mix egyik énekesnője.

-Niall éhes volt!-mentegetőzött Louis,mire mindenki elkezdett nevetni.

-Áruló-fonta keresztbe a karját maga előtt a szőke fiú duzzogó arcot vágva. Paul kivételével mindenki a hasát fogta a nevetéstől,aki időközben egy "Szükségem van egy pohár vízre!" mondat kíséretében hagyott ott minket. Nem ez volt az első alkalom,hogy a közös dalt gyakoroltuk a nagy fináléból,de még így is volt mit csiszolni rajta így a teljes délutánunkat ennek gyakorlására szenteltük.

-Végeztetek is?-jött velünk szembe anyu a folyosón,amikor kiléptünk a színházteremből a próba után.

-Igen,merre voltál?-ittam bele a vizembe miközben átvágtunk az előcsarnokon és a hátsókijárat felé vettük az irányt.

-Beszélgettem.-vonta meg a vállát.

-Beszélgettél?-vontam fel a szemöldököm.

-Igen,van itt egy nő,Sara a színház ügyeit intézi és most a koncertét is részben.-magyarázta,miközben beszálltunk a taxiba. Scooter nem tartott velünk ő a többi menedzserrel együtt egy kisebb megbeszélést folytatott.-Van egy veled egyidős lánya.-folytatta. Jaj ne! Már rosszul kezdődik.-És előjöttek a szokásos anyai kérdések. Képzeld játszott egy előadáson. De nem tudják nagyon rávenni,hogy belépjen,mert nem akar színész lenni. Nem is értem,pedig remek hangja van.

-Hallottad énekelni?-kérdezem.

-Csak videót láttam,de nagyon tehetséges lány.-magyarázta. Hát anyu tudja. A hotelbe vezető út további részében nem beszélgettünk. Én inkább azért,mert fáradt voltam,anyu meg látta,hogy az vagyok így nem erőltette a dolgot. Hát igen, ő ismert engem.

A koncert reggelén a szokásosnál is nagyobb volt a kapkodás. Még a délelőtt folyamán lement vagy háromszor a teljes műsor,hogy élesben már minden a helyén legyen. Mivel most a megszokottnál több híresség vett részt a koncerten, a biztonsági emberek légyszáma is megnövekedett. Az elején nehéz volt az ide-oda rohangálók között,de miután bementünk az öltözőmbe már nem volt semmi. Ryan és Chaz a bent lévő kanapén helyezkedtek el,míg én az állótükör előtt gyakoroltam egy-két tánclépést. Egyszer csak hatalmas nevetésre lettem figyelmes. Kicsit arrébb léptem,hogy jobban lássam mi történt. Mindenki az ajtóban állókat figyelte. Anyu,Chaz és Ryan is nevettek. Scooter is nevetett. Először nem értettem,de megláttam a mellette álló barna hajú lányt,kinek felsőjén,mintha valami végigfolyt volna. És akkor jöttem rá,hogy az előbb Scooter-t küldtük el kávéért és szokás szerint hozta a formáját így a kávénk a lány felsőjében rejtőzik. Hirtelen belőlem is előtört a nevetés.

-Na jó én mentem-fordult meg az ajtó felé.

-Hé ne menny!-szólalt meg Scooter,mire visszafordult de Scoo-ból megint kitört a nevetés.

-Akkor mondd meg,hogy hívnak.-fakadt ki. Egyre visszafogottabban nevettünk,míg a végén teljesen elhalkultunk. A szemei lángokat szórtak Scooter felé aki zavartan állt mellette.-Hát kösz szépen!Ennyit azért simán megérdemelhettem volna. A nagy Scooter Braun,aki képes eligazgatni egy tinisztár életét,de két kávét nem képes anélkül megfogni,hogy rá ne borítaná valakire. Ráadásul,elrángatsz egy öltözőbe,ahol mindenki kiröhög. Tehát,sem kávém,sem gumicukrom,sem nyalókám,lefogom késni a barátaim koncertjét és még a felsőmet is dobhatom ki.Egyébként Lana. Lana Brooks a nevem.-csapta be az ajtót maga után.

-Hát gratulálok haver!-szólaltam meg elsőként hüvelykujjamat feltartva.

-De hát...én...-dadogta Scoo.

-Evvel már semmire nem mész!-szólt rá anyu.-Ki kell találnunk valamit.

-Miért kéne?-néztem rá.-Ő is csak egy a sok közül ki tudja melyik fan csoporthoz tartozik!-vontam meg a vállam nemtörődöm stílusban.

-Végül is igaz. Ő is csak egy a sok közül,aki történetesen  itt van a koncerten és lehetne benned annyi tisztelet,hogy ki tudja talán Belieber!-szólalt meg anyu. Ismertem ezt az égető pillantást. De nem csak én,mindenki. Legszívesebben összezsugorodtam volna. Ez az a rész amikor anyu leszid minket.-De nem is az a fontos,hanem,hogyha miattunk,pontosítva Scooter miatt-folytatta.-Nem fogja élvezni a koncertet az ki tudja hány emberre hat ki?-nézett körbe.Senki nem mondott semmit.-Ráadásul ő Sara lány.-fejezte be lihegve a monológját.

-A színházas lány?-kutattam az emlékezetembe,mintha anyu említett volna valami Sara-t.

-Igen.-forgatta meg a szemeit anyu.

-Justin, tíz perc van kezdésig!-nyitott be az egyik rendező az öltözőbe,majd ki is viharzott.

-Akkor most mit vársz mit csináljak?-tárta szét a karját Scooter. Szerintem egyszerre volt ideges és tehetetlen.

-Valamit találj ki!-emelte fel a kezét anyu.

-Bocsi,hogy közbe szólok!-emelte fel a kezét Ryan,mint aki jelentkezik. Ránéztünk.-De Justin mi az amire minden csaj vágyik a koncertjeiden?

-Hogy lásson?-vontam meg a vállam.

-One Less Lonely Girl-dúdolta anyu és akkor jöttem rá mire gondoltak. Így vágtam neki a koncertnek.

Demi futott le a Made in the USA című száma után a színpadról amit a közönség egy hatalmas tapssal örvendeztetett. Hajrá Bieber,tedd oda magadat! Felrohantam a színpadra és elkezdett szólni a Beauty and a Beat című számom dallama. A táncosok és én is teljesen odatettük magunkat a számok alatt,majd jött az a szám,melynek felcsendülése után a lányok sikítozása mindig az egekbe szökik.

-Oké Lányok-Fiú,hogy vagytok?- szólítottam meg a rajongók tömegét. -Azt kérdeztem,hogy vagytok,nem azt kértem,hogy kezdjetek el kiabálni- próbálkoztam újra,de újra csak sikítoztak. Elnevettem magamat. -Tudjátok mit? Felejtsétek el. Szóval-folytattam. Itt van köztetek valaki,aki ellen egy kisebb merényletet követtünk el még a koncert előtt és ezúton is szeretnénk bocsánatot kérni,de főleg Scooter. - Szóval Lana,kérlek gyere fel a színpadra,te vagy a mai One Less Lonely Girl!-kiáltottam el magamat és vártam,hogy történjen valami,de a rajongók susogásán kívül semmi nem történt. Megpróbáltam újra,de megint semmi megmozdulás nem volt. A fenébe! Gondolkozz Bieber,gondolkozz! "...lefogom késni a barátaim koncertjét..." visszhangzott a hangja a fejemben. Hát persze! lerohantam a színpad mögé.

-Justin mi a francot csinálsz?-jött oda Liam.

-Nem ismertek egy Lana nevű csajt?-szegeztem neki a kérdést.

-De,de nem értem,hogy...-értetlenkedett.

-Nem tudjátok,hol van?-kérdeztem.

-De az egyik páholyban.-adta a választ Niall,mire az egyik biztonsági bólintott én pedig visszamentem a színpadra és vártam. Közben beszélgetni próbáltam a rajongókkal,de valahogy nem tudtam koncentrálni. Hol van már? Oldalra néztem és megláttam amint Scooterrel veszekszik,de az arckifejezéséből ítélve Scoo vesztésre állt. A végén,mintha megadta volna magát,de a lány nem jött fel a színpadra. Hirtelen egy másik lányt kísértek fel a színpadra és ültettek le a székre. Nem értettem miért nem neki éneklek,de úgy tettem,mintha nem történt volna semmi. Énekeltem a lánynak és remélhetőleg felejthetetlen pillanatot szereztem neki. A szám végezetével lekísértem. A One Directionnal, Demivel, Cher-el és a Little Mix-el együtt fejeztük be a koncertet. A gondolataim viszont még mindig Lana körül forogtak.

13. fejezet Csalódott ebéd

Drága Olvasóim!

Tudom,hogy tegnap volt rész,de most valahogy nem tudtam megállni,hogy ne írjak. Remélem ennek ellenére tetszeni fog ez a rész is. Amint látom egyel több feliratkozó van,amit nagyon szépen köszönöm és remélem továbbra is megleszel elégedve a történettel. Mivel nagyon nem szeretnék külön bejegyzéseket írni minden újdonságról ezért ide írom. Ezentúl van Blog csere lehetőség is,ha esetleg valaki élne vele! És amint látom készíthetem az agyamat,hogy térjen át megkeresni Justin gondolatmenetét és érzéseit,hiszen a többi karakterrel ellentétben csak az ő szemszögére vagytok kíváncsiak. Hát készülök és talán nemsokára tudok egy olyan részt hozni,amit úgy látok a legjobbnak,hogy a mi kanadai kedvencünk szemszögéből írjak meg. Talán ez az eddigi úgy is mondhatnám,hogy legszomorkásabb rész ami felkerült a blogra,de azért remélem tetszeni fog!

Továbbra is várom a részhez a kommenteket,a pipákat és,ha szeretnétek értesülni az új részekről csak iratkozzatok fel!

XoLove Sophie

Lana Brooks

Egész délelőtt szidtam magamat amiért nem vettem fel a telefont,de nem mertem felhívni. Mégis mit mondanék? Lényegtelen nem számít! mondogattam magamnak folyamatosan,pedig tudtam,hogy nem így van. Beszéli akartam Justinnal,de nem fogom felhívni. Ezt már többszörösen eldöntöttem magamban. Kivételes egy hétvége a mostani,hiszen anyuék itthon vannak,ami eléggé ritka alkalom. Ez is egy ok,amiért nem hívom fel Justint. Dehogy is ok,csak magadat áltatod! korholt a belső énem. Persze neki is be kell szólnia. Jól van Lana,nyugi ne vessz össze magaddal! szitkozódom. Kilépek a hátsókertbe. Anyu hosszú mackónadrágban és pólóban dolgozik az egyik virágágyás gaztalanításán. Barna haja oldalt hullik a vállára és amikor végre megelégeli a rakoncátlan tincseket egy hajgumit húz le a csuklójáról és fogja össze vele a haját. A háttérben apu nyírja a füvet a szomszédaink nagy örömére. Bárcsak minden hétvége ilyen lenne. Ilyenkor egy-két évet fiatalodnak hiszen végre nem a színház falai között ülnek az irodáikban. Nem az van,hogy nem szeretik a munkájukat,hiszen szeretik. Csak éppenséggel ilyenkor gondozhatják a kertjüket,ami ahhoz a házhoz tartozik,amit pár éve hitel nélkül  a saját megtakarításukból vettek meg.

-Lana nem jössz segíteni?-kiálltja nekem anyu.

-De megyek!-veszek fel egy kesztyűt az üvegasztalról és anyu mellé ülve kezdjük el kiszedni a betolakodó növényeket.

-Örülök,hogy itthon vagytok.-mondom és avval a lendülettel ki is húztam egy általam ismeretlen növényt a földből és a mellettünk lévő vödörbe dobom.

-Igen én is.-mosolyog anyu.-Nem mindig jön össze.

-Hát nem igazán. Mennyi az idő?-kérdezem.

-Lassan kettő óra.-néz rá az órájára.-És még sehol sem tartok az ebéd készítéssel.-zsörtölődik.

-Miért nem megyünk el valahova?-fordulok felé.-Akkor legalább főzni sem kéne, és ezt is befejezhetjük.-mutatok a virágágyásra.

-Igaz-bólint egyet,majd hátra fordul apuhoz.-Tom!-kiálltja,mire apu leállítja a fűnyírót és minden figyelmét anyunak szenteli.

-Tessék?

-Úgy siess,hogy fél óra múlva indulunk ebédelni-állt fel a földről anyu.

-Rendben.-bólintott apu és evvel le is rendezték. Én is felálltam és leporoltam magamat.

-Öltözz csinosan.-mosolygott anyu.

-Miért hová megyünk?-vontam fel a szemöldökömet.

-Azt még nem tudom.-vonta meg a vállát.-De szerintem utána még sétálunk egyet és ha rátudjuk venni apádat elmegyünk vásárolni mit szólsz hozzá?

-Király!-nevettem fel. Besiettem a házba és gyermeteg izgatottsággal láttam neki a megfelelő ruha kiválasztásához. Izgatott voltam. Miért ne lettem volna? Rég volt már,hogy anyuékkal csak úgy eltudtunk menni vásárolni. Anyuval voltam,ha tudtam,de aput nem igazán tudtuk még rávenni. Talán,majd most! Nem tudtam hova megyünk,de felvettem egy olyan szettet amit úgy éreztem mindenhol megállhatja a helyét. Egy finomabb sminket is felvittem az arcomra,hogy ne legyen túl hivalkodó szerény öltözékemhez.

-Lana kész vagy?-kopogott apu az ajtómon.

-Persze,gyere be nyugodtan.-raktam fel egy kis szájfényt,mikor apu belépett.

-Mindig elfelejtem,hogy már felnőttél.-mosolyogva néz végig rajtam.

-Te sem vagy olyan öreg.-nevetek fel.

-Ezt jó hallani.-nevet velem együtt. Telefonomat a zsebembe csúsztatom,majd adok egy puszit apunak és úgy indulunk le a lépcsőn.

-Szóval csajok mit ennétek szívesen?-kérdezi apu a kormány mögül.

-Nekem mindegy!-vonja meg a vállát anyu.-Lana?-néz hátra hozzám.

-Indiai vagy kínai?-hajolok előre kettőjük közé.

-Szóval akkor keleti konyha-nevet fel apu és a kedvenc indiai konyhánk felé vesszük az irányt. Innen tovább már nincs döntés. Apunál mondjuk ez már megszokott. Adni kell neki több opciót,hogy hagy válasszon és akkor megvan nagyon elégedve magával. Anyu nevetve csóválta meg a fejét,szerintem ő inkább kínait evett volna. Kellemes idő van Londonban. Sok fiatal van az utcákon és persze rengeteg turista,akik ha tehetnék London minden nevezetességét magukba szívnák és elvinnék a saját hazájukba. Apu az étteremtől nem messze lévő sétálóutcánál áll meg. Kiszállunk a kocsiból és azonnal megcsap a kellemes levegő. Anyu és apu kéz a kézben indulnak meg én pedig követem őket. Néhány boltnál kötelességtudóan állunk meg és csodáljuk meg a kínálatot anyuval,amit apu egy "Én addig leülök!" mondattal szokott megelégedni.

Az étterem szinte tele van. Nem is csodálom,hiszen ez az egyik legjobb indiai ételt árusító étterem egész Londonban. Apunak leadtuk a rendelést anyuval mi meg addig kerestünk valami helyet.

-Hihetetlen,hogy sehol nincs hely!-mondom anyunak.

-De van,csak mire kiszúrjuk addigra valaki leül-sóhajt egyet és igaza volt,amint valaki felállt valaki hirtelen leült.

-Ott van hely!-mutatok az egyik asztalra.

-De az le van foglalva.-mondja anyu.

-Nem az! Mellette az ablaknál!-indulok el és még idejében odaérkezek még mielőtt valaki más is kiszúrta volna.

-Jól van,segítek apádnak addig maradj itt!-vette le anyu a kabátját és tette az egyik szék támlájára,majd beleveszett a kisebb tömegbe,hogy segítsen kihozni az ételeket. A mellettünk lévő asztalon tényleg ott volt a "Foglalt" felirat. Sokszor voltam már itt,de még soha nem láttam kint a kis táblát. Vajon ki lehet annyira fontos,hogy lefoglaljanak neki egy asztalt. Nem volt időm nagyon elgondolkodni a dolgon,mert anyuék megérkeztek és elkezdünk enni. Nagyon jó volt,hiszen ha otthon is vannak akkor is ritka,hogy együtt eszünk,maximum amikor anyu főz otthon. Hétköznap is általában zacskós kaját eszek vagy veszek valamit hazafelé a suliba. Most viszont jó volt,hiszen együtt voltunk és nagyon jót beszélgettünk. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy ötfős társaság lépett be rajta. Egy magas indiai férfi azonnal odasietett hozzájuk és a mellettünk lévő asztalhoz kísérte őket. Három velem talán egykorú fiú volt egy férfival és egy nővel.

-Srácok nyugisabban!-szólt rájuk a férfi mikor helyet foglaltak. Aha, 'foglaltak'. A fiúk egyből szórakozni kezdtek kezdve avval,hogy kihúzták egymás alól a széket.

-Úr Isten!-fordultam vissza szem forgatva anyuékhoz.

-Pattie?-állt föl anyu és a mellettünk lévő nőhöz lépett.

-Sara!-ölelte meg az anyámat a nő. Abban a pillanatban felismertem őket. A nő tényleg Pattie volt az,mármint Pattie Mallette. A férfi pedig Scooter Braun. Úristen akkor Justin...

-Lana?-termett mellettem a fiú. Felnéztem rá. Ezért nem ismertem fel. Fején most egy másik sapka és természetesen másik napszemüveg is volt.

-Szia Justin!-erőltettem mosolyt az arcomra.Hiszen délelőtt még etted magadat,amiért nem vetted fel,akkor most mit vacakolsz?
-Hívtalak reggel!-nézett rám hatalmas barna szemeivel.
-Sajnálom,csak későn vettem észre-hazudtam,majd anyut kerestem a tekintetemmel.-Anyum honnan ismeri a tiedet?-tereltem a témát.
-Tudod,a koncert.-emlékeztetett Justin.
-Ja tényleg.-zavarban voltam,de nagyon. Basszus mi van velem?
-Mikor jöttetek?
-Hát...Apu mikor jöttünk-fordultam apuhoz,aki evés közben Scooter-el beszélgetett,hát igen ő nem zavartatta magát,ha ő éhes,akkor ő eszik.
-Hát egy órája körülbelül-törölte meg a száját.
-Köszi. Hát kb. ennyi ideje.-fordultam vissza Justinhoz.
-Lana!-szólt utánam apu.
-Tessék?
-Nem kéne befejezned az evést? Szerintem Justinnak sincs különösen kifogása ellene.-nézett szúrósan apu. Mi a franc?
-Persze,hogy nincs Mr. Brooks.-bólintott Justin.
-Bocsi-tátogtam Justinnak,aki csak mosolyogva megrázta a fejét és mindketten leültünk a saját helyünkre. Ő neki kezdett a másik kettő barátjával beszélgetni,én pedig atyai utasításra folytattam az evést. Kicsit sem ciki,hogy apu rám szólt. Még nem volt ilyen,talán azért érint kellemetlenül. Apu már befejezte az evést és úgy beszélt a most már étkező Scooterrel. Időközben az ő ételüket is kihozták. Anyu nem sokkal később csatlakozott hozzánk.
-Nem gondoltam volna,hogy összefutunk bárkivel is.-mondta és ő is folytatta az evést.
-Hát én sem.-toltam arrébb a tányéromat és kinéztem az ablakon. A nap még mindig sütött. Örülhettek a turisták,hiszen London egy igen szép arcát mutatja meg nekik. Másik oldalra fordulok. Az éttermen belül,mintha kissé csillapodott volna a forgalom. Ez talán Justin ittlétének is betudható,de ki tudja?
-Kész vagy kincsem?-fordul hozzám anyu.
-Igen.-válaszolom. Ránézek az órámra. Fél négyet mutat. Jó sok ideje itt vagyunk már.
-Kifizetem a számlát és indulhatunk.-int apu a pincérnek,jelezve,hogy fizetni szándékozunk.
-Kincsem-érinti meg a vállamat anyu,mire felé fordulok.
-Tessék?
-Tudom,hogy megígértem,hogy elmegyünk vásárolni-akad el.-Nem lenne probléma,ha apáddal kéne haza menned? Úgy értem Pattie megkért,hogy kísérjem el egy üzletbe és...
-Menny csak nyugodtan.-vágtam rá. Anyu arcán egy hálás mosoly terült el.
-Köszönöm,hogy megérted Kicsim.-ölelt meg. Rámosolyogtam. Visszamosolygott,majd intett Pattie-nek aki időközben végzett,hogy indulhat. Mosolyogva néztem az ajtón kilépő két női alak után,pedig belül egyáltalán nem voltam boldog. Örültem volna,hogyha elmegyünk vásárolni,de már egyértelmű,hogy ebből nem lesz semmi.
-Anyád hova tűnt?-lépett mellém apu Scooter kíséretében.
-Elment Pattievel egy boltba.-vonom meg a vállam.
-És nem vitt magával?-vonja fel a szemöldökét. Megrázom a fejemet.-Hát akkor bajban vagyunk Scoo.-fordul a férfi felé én meg ledermedek. Mi van?
-Miért?-kérdezem meg.
-Semmi,akkor viszont gyorsan haza viszlek rendben Lana?
-Mi van apu?-állok meg.
-Anyád mondta,hogy elmegy Pattievel.-túr bele a hajába.-És én ezt úgy értelmeztem,hogy téged is visz magával,szóval Scooterrel mi is megbeszéltük,hogy elmegyünk inni egyet. De úgy látszik előbb haza kell,hogy vigyelek.-néz rám.
-Nem nem kell.-rázom meg a fejem. Meglepetten néz rám.-Mennyetek el,igyatok valamit! Majd én hazamegyek egyedül. Otthon találkozunk.-intek neki,majd ki viharzok az étteremből. Mit sem törődve a járókelőkkel rohantam oda az egyik padhoz és arcomat a tenyerembe törtek elő a csalódottságomat jelző könnyek. Egyedül hagytak volna az egyetlen olyan hétvégénken amikor együtt lehettünk volna. Hogy tehették ezt? Tudom örülnöm kéne,hiszen Tiffany-val ellentétben én legalább mindkét szülőmmel együtt élek. Viszont olyan még soha nem fordult elő,hogy lekoptattak ráadásul mindketten és szinte egyszerre. Pedig úgy örültem,hogy együtt leszünk. A telefonom csörgése zökkent vissza.
-Haló tessék?-szipogok a készülékbe.
-Lana hol vagy?-hallok meg egy aggódó hangot a készülék túloldalán.
-Justin...
-Hol vagy Lana?-kérdezi meg még egyszer.
-Jól vagyok oké?-törlöm meg a szememet.
-Az Istenért Lana,de hol vagy jól?-mintha ideges lenne.
-Az étteremből kilépve jobbra indulva két utcára van három pad. A középsőn vagyok jól.-magyarázom a vonal túlsó végén lévő Justinnak.-Viszont nem értem minek...-de már mindegy volt le is rakta. Két percen belül három futó alakot veszek észre.
-Úr Isten Lana mi történt?-ér oda elsőként Justin. Nem mondok semmit,csak megölelem és sírni kezdek. Tudom,hogy megkérdezné mi történt. Én meg elmondanám neki,hogy csalódtam a szüleimben,de nem mondok semmit,helyette csak áztatom a pulcsiját.
-Minden rendben lesz.-simogatja a hátamat. Egy idő után alábbhagy a könnycsatornám készlete és arrébb lépek még mindig szipogok,de már rendben vagyok.
-Sajnálom,hogy eláztattam a felsődet.-ülök le a padra és támasztom meg a fejemet a kezemmel. Justin mellém ül és átkarolja a vállamat én pedig a vállára hajtom a fejemet.
-Ne sajnáld. Inkább sírj,mind visszatartsd az egészségtelen.-mondja és érzem,hogy a végén elmosolyodik. Én is elmosolyodom.-Még nem is mondtam. Ők itt a barátaim Chaz és Ryan.-mutat be a két fiúnak. Mind a kettőjüknek a kezemet nyújtom,megrázzák,de több nem telik tőlem. Egy biztató mosolyt küldenek felém,melyet próbálok viszonozni.
-Basszus!-szólal meg azt hiszem Chaz.
-Mi van?-kérdezi Justin.
-Azt hiszem ott hagytam a telómat.-nyúl bele a zsebébe,de semmit nem talál. Ryan és Justin nevetve nézik a fiút aki szitkozódva indult vissza az indiai étterembe.
-Utána megyek,nehogy magát is ott hagyja!-nevet fel Ryan,majd int mind a kettőnknek és Chaz után siet ott hagyva minket Justinnal.
-Jobban vagy?-kérdezi Justin.
-Azt hiszem.-emelem fel a fejemet a válláról.-Justin?-fordulok felé.-Nincs kedved sétálni egyet?-kérdezem meg.
-De mennyünk.-áll fel a padról. Én is felállok. Kezét vállamra helyezi és úgy indulunk el Londonban.