13. fejezet Csalódott ebéd

Drága Olvasóim!

Tudom,hogy tegnap volt rész,de most valahogy nem tudtam megállni,hogy ne írjak. Remélem ennek ellenére tetszeni fog ez a rész is. Amint látom egyel több feliratkozó van,amit nagyon szépen köszönöm és remélem továbbra is megleszel elégedve a történettel. Mivel nagyon nem szeretnék külön bejegyzéseket írni minden újdonságról ezért ide írom. Ezentúl van Blog csere lehetőség is,ha esetleg valaki élne vele! És amint látom készíthetem az agyamat,hogy térjen át megkeresni Justin gondolatmenetét és érzéseit,hiszen a többi karakterrel ellentétben csak az ő szemszögére vagytok kíváncsiak. Hát készülök és talán nemsokára tudok egy olyan részt hozni,amit úgy látok a legjobbnak,hogy a mi kanadai kedvencünk szemszögéből írjak meg. Talán ez az eddigi úgy is mondhatnám,hogy legszomorkásabb rész ami felkerült a blogra,de azért remélem tetszeni fog!

Továbbra is várom a részhez a kommenteket,a pipákat és,ha szeretnétek értesülni az új részekről csak iratkozzatok fel!

XoLove Sophie

Lana Brooks

Egész délelőtt szidtam magamat amiért nem vettem fel a telefont,de nem mertem felhívni. Mégis mit mondanék? Lényegtelen nem számít! mondogattam magamnak folyamatosan,pedig tudtam,hogy nem így van. Beszéli akartam Justinnal,de nem fogom felhívni. Ezt már többszörösen eldöntöttem magamban. Kivételes egy hétvége a mostani,hiszen anyuék itthon vannak,ami eléggé ritka alkalom. Ez is egy ok,amiért nem hívom fel Justint. Dehogy is ok,csak magadat áltatod! korholt a belső énem. Persze neki is be kell szólnia. Jól van Lana,nyugi ne vessz össze magaddal! szitkozódom. Kilépek a hátsókertbe. Anyu hosszú mackónadrágban és pólóban dolgozik az egyik virágágyás gaztalanításán. Barna haja oldalt hullik a vállára és amikor végre megelégeli a rakoncátlan tincseket egy hajgumit húz le a csuklójáról és fogja össze vele a haját. A háttérben apu nyírja a füvet a szomszédaink nagy örömére. Bárcsak minden hétvége ilyen lenne. Ilyenkor egy-két évet fiatalodnak hiszen végre nem a színház falai között ülnek az irodáikban. Nem az van,hogy nem szeretik a munkájukat,hiszen szeretik. Csak éppenséggel ilyenkor gondozhatják a kertjüket,ami ahhoz a házhoz tartozik,amit pár éve hitel nélkül  a saját megtakarításukból vettek meg.

-Lana nem jössz segíteni?-kiálltja nekem anyu.

-De megyek!-veszek fel egy kesztyűt az üvegasztalról és anyu mellé ülve kezdjük el kiszedni a betolakodó növényeket.

-Örülök,hogy itthon vagytok.-mondom és avval a lendülettel ki is húztam egy általam ismeretlen növényt a földből és a mellettünk lévő vödörbe dobom.

-Igen én is.-mosolyog anyu.-Nem mindig jön össze.

-Hát nem igazán. Mennyi az idő?-kérdezem.

-Lassan kettő óra.-néz rá az órájára.-És még sehol sem tartok az ebéd készítéssel.-zsörtölődik.

-Miért nem megyünk el valahova?-fordulok felé.-Akkor legalább főzni sem kéne, és ezt is befejezhetjük.-mutatok a virágágyásra.

-Igaz-bólint egyet,majd hátra fordul apuhoz.-Tom!-kiálltja,mire apu leállítja a fűnyírót és minden figyelmét anyunak szenteli.

-Tessék?

-Úgy siess,hogy fél óra múlva indulunk ebédelni-állt fel a földről anyu.

-Rendben.-bólintott apu és evvel le is rendezték. Én is felálltam és leporoltam magamat.

-Öltözz csinosan.-mosolygott anyu.

-Miért hová megyünk?-vontam fel a szemöldökömet.

-Azt még nem tudom.-vonta meg a vállát.-De szerintem utána még sétálunk egyet és ha rátudjuk venni apádat elmegyünk vásárolni mit szólsz hozzá?

-Király!-nevettem fel. Besiettem a házba és gyermeteg izgatottsággal láttam neki a megfelelő ruha kiválasztásához. Izgatott voltam. Miért ne lettem volna? Rég volt már,hogy anyuékkal csak úgy eltudtunk menni vásárolni. Anyuval voltam,ha tudtam,de aput nem igazán tudtuk még rávenni. Talán,majd most! Nem tudtam hova megyünk,de felvettem egy olyan szettet amit úgy éreztem mindenhol megállhatja a helyét. Egy finomabb sminket is felvittem az arcomra,hogy ne legyen túl hivalkodó szerény öltözékemhez.

-Lana kész vagy?-kopogott apu az ajtómon.

-Persze,gyere be nyugodtan.-raktam fel egy kis szájfényt,mikor apu belépett.

-Mindig elfelejtem,hogy már felnőttél.-mosolyogva néz végig rajtam.

-Te sem vagy olyan öreg.-nevetek fel.

-Ezt jó hallani.-nevet velem együtt. Telefonomat a zsebembe csúsztatom,majd adok egy puszit apunak és úgy indulunk le a lépcsőn.

-Szóval csajok mit ennétek szívesen?-kérdezi apu a kormány mögül.

-Nekem mindegy!-vonja meg a vállát anyu.-Lana?-néz hátra hozzám.

-Indiai vagy kínai?-hajolok előre kettőjük közé.

-Szóval akkor keleti konyha-nevet fel apu és a kedvenc indiai konyhánk felé vesszük az irányt. Innen tovább már nincs döntés. Apunál mondjuk ez már megszokott. Adni kell neki több opciót,hogy hagy válasszon és akkor megvan nagyon elégedve magával. Anyu nevetve csóválta meg a fejét,szerintem ő inkább kínait evett volna. Kellemes idő van Londonban. Sok fiatal van az utcákon és persze rengeteg turista,akik ha tehetnék London minden nevezetességét magukba szívnák és elvinnék a saját hazájukba. Apu az étteremtől nem messze lévő sétálóutcánál áll meg. Kiszállunk a kocsiból és azonnal megcsap a kellemes levegő. Anyu és apu kéz a kézben indulnak meg én pedig követem őket. Néhány boltnál kötelességtudóan állunk meg és csodáljuk meg a kínálatot anyuval,amit apu egy "Én addig leülök!" mondattal szokott megelégedni.

Az étterem szinte tele van. Nem is csodálom,hiszen ez az egyik legjobb indiai ételt árusító étterem egész Londonban. Apunak leadtuk a rendelést anyuval mi meg addig kerestünk valami helyet.

-Hihetetlen,hogy sehol nincs hely!-mondom anyunak.

-De van,csak mire kiszúrjuk addigra valaki leül-sóhajt egyet és igaza volt,amint valaki felállt valaki hirtelen leült.

-Ott van hely!-mutatok az egyik asztalra.

-De az le van foglalva.-mondja anyu.

-Nem az! Mellette az ablaknál!-indulok el és még idejében odaérkezek még mielőtt valaki más is kiszúrta volna.

-Jól van,segítek apádnak addig maradj itt!-vette le anyu a kabátját és tette az egyik szék támlájára,majd beleveszett a kisebb tömegbe,hogy segítsen kihozni az ételeket. A mellettünk lévő asztalon tényleg ott volt a "Foglalt" felirat. Sokszor voltam már itt,de még soha nem láttam kint a kis táblát. Vajon ki lehet annyira fontos,hogy lefoglaljanak neki egy asztalt. Nem volt időm nagyon elgondolkodni a dolgon,mert anyuék megérkeztek és elkezdünk enni. Nagyon jó volt,hiszen ha otthon is vannak akkor is ritka,hogy együtt eszünk,maximum amikor anyu főz otthon. Hétköznap is általában zacskós kaját eszek vagy veszek valamit hazafelé a suliba. Most viszont jó volt,hiszen együtt voltunk és nagyon jót beszélgettünk. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy ötfős társaság lépett be rajta. Egy magas indiai férfi azonnal odasietett hozzájuk és a mellettünk lévő asztalhoz kísérte őket. Három velem talán egykorú fiú volt egy férfival és egy nővel.

-Srácok nyugisabban!-szólt rájuk a férfi mikor helyet foglaltak. Aha, 'foglaltak'. A fiúk egyből szórakozni kezdtek kezdve avval,hogy kihúzták egymás alól a széket.

-Úr Isten!-fordultam vissza szem forgatva anyuékhoz.

-Pattie?-állt föl anyu és a mellettünk lévő nőhöz lépett.

-Sara!-ölelte meg az anyámat a nő. Abban a pillanatban felismertem őket. A nő tényleg Pattie volt az,mármint Pattie Mallette. A férfi pedig Scooter Braun. Úristen akkor Justin...

-Lana?-termett mellettem a fiú. Felnéztem rá. Ezért nem ismertem fel. Fején most egy másik sapka és természetesen másik napszemüveg is volt.

-Szia Justin!-erőltettem mosolyt az arcomra.Hiszen délelőtt még etted magadat,amiért nem vetted fel,akkor most mit vacakolsz?
-Hívtalak reggel!-nézett rám hatalmas barna szemeivel.
-Sajnálom,csak későn vettem észre-hazudtam,majd anyut kerestem a tekintetemmel.-Anyum honnan ismeri a tiedet?-tereltem a témát.
-Tudod,a koncert.-emlékeztetett Justin.
-Ja tényleg.-zavarban voltam,de nagyon. Basszus mi van velem?
-Mikor jöttetek?
-Hát...Apu mikor jöttünk-fordultam apuhoz,aki evés közben Scooter-el beszélgetett,hát igen ő nem zavartatta magát,ha ő éhes,akkor ő eszik.
-Hát egy órája körülbelül-törölte meg a száját.
-Köszi. Hát kb. ennyi ideje.-fordultam vissza Justinhoz.
-Lana!-szólt utánam apu.
-Tessék?
-Nem kéne befejezned az evést? Szerintem Justinnak sincs különösen kifogása ellene.-nézett szúrósan apu. Mi a franc?
-Persze,hogy nincs Mr. Brooks.-bólintott Justin.
-Bocsi-tátogtam Justinnak,aki csak mosolyogva megrázta a fejét és mindketten leültünk a saját helyünkre. Ő neki kezdett a másik kettő barátjával beszélgetni,én pedig atyai utasításra folytattam az evést. Kicsit sem ciki,hogy apu rám szólt. Még nem volt ilyen,talán azért érint kellemetlenül. Apu már befejezte az evést és úgy beszélt a most már étkező Scooterrel. Időközben az ő ételüket is kihozták. Anyu nem sokkal később csatlakozott hozzánk.
-Nem gondoltam volna,hogy összefutunk bárkivel is.-mondta és ő is folytatta az evést.
-Hát én sem.-toltam arrébb a tányéromat és kinéztem az ablakon. A nap még mindig sütött. Örülhettek a turisták,hiszen London egy igen szép arcát mutatja meg nekik. Másik oldalra fordulok. Az éttermen belül,mintha kissé csillapodott volna a forgalom. Ez talán Justin ittlétének is betudható,de ki tudja?
-Kész vagy kincsem?-fordul hozzám anyu.
-Igen.-válaszolom. Ránézek az órámra. Fél négyet mutat. Jó sok ideje itt vagyunk már.
-Kifizetem a számlát és indulhatunk.-int apu a pincérnek,jelezve,hogy fizetni szándékozunk.
-Kincsem-érinti meg a vállamat anyu,mire felé fordulok.
-Tessék?
-Tudom,hogy megígértem,hogy elmegyünk vásárolni-akad el.-Nem lenne probléma,ha apáddal kéne haza menned? Úgy értem Pattie megkért,hogy kísérjem el egy üzletbe és...
-Menny csak nyugodtan.-vágtam rá. Anyu arcán egy hálás mosoly terült el.
-Köszönöm,hogy megérted Kicsim.-ölelt meg. Rámosolyogtam. Visszamosolygott,majd intett Pattie-nek aki időközben végzett,hogy indulhat. Mosolyogva néztem az ajtón kilépő két női alak után,pedig belül egyáltalán nem voltam boldog. Örültem volna,hogyha elmegyünk vásárolni,de már egyértelmű,hogy ebből nem lesz semmi.
-Anyád hova tűnt?-lépett mellém apu Scooter kíséretében.
-Elment Pattievel egy boltba.-vonom meg a vállam.
-És nem vitt magával?-vonja fel a szemöldökét. Megrázom a fejemet.-Hát akkor bajban vagyunk Scoo.-fordul a férfi felé én meg ledermedek. Mi van?
-Miért?-kérdezem meg.
-Semmi,akkor viszont gyorsan haza viszlek rendben Lana?
-Mi van apu?-állok meg.
-Anyád mondta,hogy elmegy Pattievel.-túr bele a hajába.-És én ezt úgy értelmeztem,hogy téged is visz magával,szóval Scooterrel mi is megbeszéltük,hogy elmegyünk inni egyet. De úgy látszik előbb haza kell,hogy vigyelek.-néz rám.
-Nem nem kell.-rázom meg a fejem. Meglepetten néz rám.-Mennyetek el,igyatok valamit! Majd én hazamegyek egyedül. Otthon találkozunk.-intek neki,majd ki viharzok az étteremből. Mit sem törődve a járókelőkkel rohantam oda az egyik padhoz és arcomat a tenyerembe törtek elő a csalódottságomat jelző könnyek. Egyedül hagytak volna az egyetlen olyan hétvégénken amikor együtt lehettünk volna. Hogy tehették ezt? Tudom örülnöm kéne,hiszen Tiffany-val ellentétben én legalább mindkét szülőmmel együtt élek. Viszont olyan még soha nem fordult elő,hogy lekoptattak ráadásul mindketten és szinte egyszerre. Pedig úgy örültem,hogy együtt leszünk. A telefonom csörgése zökkent vissza.
-Haló tessék?-szipogok a készülékbe.
-Lana hol vagy?-hallok meg egy aggódó hangot a készülék túloldalán.
-Justin...
-Hol vagy Lana?-kérdezi meg még egyszer.
-Jól vagyok oké?-törlöm meg a szememet.
-Az Istenért Lana,de hol vagy jól?-mintha ideges lenne.
-Az étteremből kilépve jobbra indulva két utcára van három pad. A középsőn vagyok jól.-magyarázom a vonal túlsó végén lévő Justinnak.-Viszont nem értem minek...-de már mindegy volt le is rakta. Két percen belül három futó alakot veszek észre.
-Úr Isten Lana mi történt?-ér oda elsőként Justin. Nem mondok semmit,csak megölelem és sírni kezdek. Tudom,hogy megkérdezné mi történt. Én meg elmondanám neki,hogy csalódtam a szüleimben,de nem mondok semmit,helyette csak áztatom a pulcsiját.
-Minden rendben lesz.-simogatja a hátamat. Egy idő után alábbhagy a könnycsatornám készlete és arrébb lépek még mindig szipogok,de már rendben vagyok.
-Sajnálom,hogy eláztattam a felsődet.-ülök le a padra és támasztom meg a fejemet a kezemmel. Justin mellém ül és átkarolja a vállamat én pedig a vállára hajtom a fejemet.
-Ne sajnáld. Inkább sírj,mind visszatartsd az egészségtelen.-mondja és érzem,hogy a végén elmosolyodik. Én is elmosolyodom.-Még nem is mondtam. Ők itt a barátaim Chaz és Ryan.-mutat be a két fiúnak. Mind a kettőjüknek a kezemet nyújtom,megrázzák,de több nem telik tőlem. Egy biztató mosolyt küldenek felém,melyet próbálok viszonozni.
-Basszus!-szólal meg azt hiszem Chaz.
-Mi van?-kérdezi Justin.
-Azt hiszem ott hagytam a telómat.-nyúl bele a zsebébe,de semmit nem talál. Ryan és Justin nevetve nézik a fiút aki szitkozódva indult vissza az indiai étterembe.
-Utána megyek,nehogy magát is ott hagyja!-nevet fel Ryan,majd int mind a kettőnknek és Chaz után siet ott hagyva minket Justinnal.
-Jobban vagy?-kérdezi Justin.
-Azt hiszem.-emelem fel a fejemet a válláról.-Justin?-fordulok felé.-Nincs kedved sétálni egyet?-kérdezem meg.
-De mennyünk.-áll fel a padról. Én is felállok. Kezét vállamra helyezi és úgy indulunk el Londonban.

12. fejezet 'Justin'

Drága Olvasóim!

Hát itt vagyok újra! Gondolkoztam mostanában és rájöttem,hogy iszonyat vacak ez az év,mármint sulis. Folyton tanulok és ennek ellenére sem jönnek nagyon össze a dolgok és nem tudom min kéne változtatnom. De ezek legyenek az én gondjaim! Hát amint látjátok meghoztam a következő részt de lenne egy kérésem!
Oldalt feltettem egy kérdést amire jó lenne ha válaszolnátok,akár ott akár itt kommentbe. A kérdésem pedig a következő: Legyen más ember szemszögéből is rész vagy csak Lanáéból? Ha igen,kijéből? Szóval várom a válaszotokat! Mindemellett szeretettel várom a pipákat,kommenteket és a feliratkozókat is ha megvagytok elégedve,ha viszont nem azt is írjátok meg nyugodtan!
Nagyon szépen köszönöm az újabb díjamat is! Most már kettő van! Nagyon hálás vagyok érte!
XoLove Sophie

Lana Brooks

Álmomban újra Justinnal voltam,ezúttal Párizsban. A legkülönösebb az volt,hogy még soha nem jártam Párizsban,hogy őszinte legyek soha nem hagyta még el a szigetországot.De ott és akkor mégis olyan volt,mintha ismerném a város utcáit,hidait és tereit. Varázslatos volt. Végigdeszkáztunk egész Párizson,majd betértünk egy kis kávézóba és beszélgettünk. Nagyon jól éreztük magunkat együtt...Mi a franc? a telefonom éles csöngése kezdődött el. Kómásan kitapogattam az asztalomon lévő készüléket,majd a fülemhez emeltem.
-Halló?-a hangom egyszerre volt nyúzott és bosszús.
-Szia Lana!
-Ki az?-hirtelen nem tudtam hova tenni.
-Tiffany.
-Ja.-ásítottam.-Tudod te hány óra van? Tiffany az isten szerelmére reggel fél nyolc,ráadásul hétvége! Nem tudnál várni még egy-két órát?-ásítottam újra egy nagyot.
-Nagyon sürgős lenne,és csak veled tudom ezt megbeszélni-suttogta.
-Miért suttogsz?-támaszkodtam a könyökömre. Ez nem jellemző Tiffanyra. Egyre jobban kezdett érdekelni a dolog.

-Nézd,átmehetek?-kérdezi és mintha fölállt volna valahonnan.
-Persze,ha nem baj,hogy totál kómás vagyok...
-Sietek. És köszi Lana.-rakta le. Még percekig meredtem a mobilomra. Hát itt meg mi folyik?

Nagy nehezen rávettem magamat,hogy kiszálljak az ágyból és a fürdő felé vegyem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam és fölvettem egy cicanadrágot egy toppal és egy pulcsival kiegészítve. Hajamat egy kefével vettem kezelésbe,mikor csöngettek.
-Az Istenért Tiffany,anyuék még alszanak!-nyitottam ki az ajtót ahol szőke barátnőmmel találtam szemben magamat. Viszont volt valami szokatlan abban ahogyan ott állt előttem. Farmert viselt barna pulcsival és tornacipővel,az ember azt gondolná minden átlagos 18 éves lány így néz ki viszont volt valami nyugtalanító benne. Kék szemeit,ha csak egy kicsi szempillaspirál emelt ki és ajkait is csak egy ajakápoló fedhette.
-Beengedsz végre?-kérdezte meg,mire megráztam a fejemet és gyorsan behívtam. Megszokott mozdulattal rúgta le magáról a tornacipőjét,majd gyorsan a nappaliba mentünk ahol Tiffany egyből leült térdeit törökülésbe húzva. Hát ez egyre furább... 
-Kérsz egy forrócsokit vagy kávét?
-Egy forrócsoki jól esne.-felelte. Gyorsan a konyhába siettem és két bögre forró boldogsággal siettem vissza Tiffany-hoz.
-Mi történt?-ültem le mellé és vártam,hogy mesélni kezdjen. Vett egy mély lélegzetet és magába szippantotta a forró csoki illatát.
-Őszintén fogalmam sincs Lana...egyszerűen csak beszélgettünk...aztán megcsókolt...és...
-Mégis kicsoda Tiffany?-nem értettem kiről beszél.
-Oh Istenem! Hát Harry!-fakadt ki és egy párnát az ölébe hajtva dőlt bele remegő vállakkal. Hirtelen nem tudtam eldönteni mit mondjak. A bögrémet biztonságban az üvegasztalra helyeztem és közelebb ültem Tiffany-hoz. Nem értettem ezt a hirtelen kifakadását,hiszen már vagy száz sráccal csókolózott eddigi életében. Na jó lehet annyival nem,vagy mit tudom én Tiffany-ról van szó minden srác fejét elcsavarja elég,ha rájuk néz.
-Tiffany-tettem a kezemet barátnőm hátára,aki arcát még mindig a csíkos díszpárnánkba temette.-Nem tudom miért olyan nagy baj ez.-vonom meg a vállam.-Hiszen elég sok fiúval csókolóztál már.
-Jaj,Lana! Nem csak egy csók volt.-nézett rám. Szemeit pulcsija ujjába törölte tökéletesen felkent szempillaspirálja kis csíkot maga után hagyva szemei alatt.-Reggel nála ébredtem és jó volt. Ez megijeszt. Hiszen én nem vagyok ilyen. Mármint igen lefeküdtem már egy pár fiúval.-vonja meg a vállát,mintha csak valami apróságról beszélne. Igen,neki könnyű velem ellentétben aki még egy fiúval sem volt együtt.-Mármint vele más volt. Megvolt köztünk az összhang és a tegnap éjszaka,felejthetetlen.-az emlékre teljesen elpirult.
-Nyugi nem kell részletezned.-nevettem fel.
-Lana...azt hiszem beleszerettem.-ejtette ki a szavakat majd zokogásba tört ki. Hogy a boldogság vagy a fájdalom szüleményei voltak ezek a könnyek nem érdekelt. Magamhoz szorítottam és úgy csitítgattam,miközben könnyeivel szürke pulcsimat áztatta.
-Tiffany elég.-emeltem fel az állát,hogy kipirosodott szemeibe nézhessek. Felkavaró volt így látni. Hiszen soha nem láttam még Tiffany-t sírni,főleg nem egy fiú miatt.-Először is igyál egy kis hideg-csokit.-mutattam az asztalon lévő bögrékre.-Hozok neked zsepit aztán beszélünk még Harryről oké?-kérdeztem. Kis habozás után bólintott és az immár kihűlt italért nyúlt. Felálltam és a szobámba indultam papírzsebkendőért.

-Hogy érted,hogy itt van Tiffany?-ásított egyet anyu.
-Most mondjam el még egyszer?
-Attól,hogy Tif itt van nem kellene egyből elszállni magadtól.-rázta meg a fejét anyu. Talán igaza volt. Régebben is rengetegszer kaptam meg a "Kisasszony szállj vissza a földre!" figyelmeztetést miután Tiffanyval töltöttem némi időt. A szüleim az elején nem igazán örültek a barátságunknak, hiszen állításuk szerint a lány nem éppen példás viselkedést tanúsít a környezetével szemben. Egy idő után viszont kénytelenek voltak beletörődni,hogy Tiffany a barátnőm,akármilyen is a stílusa.
-Bocsánat-túrtam bele barna hajkoronámba.-Csak soha nem láttam még sírni főleg nem fiú miatt.
-Sír?-kerekedett ki anyu szeme. Bólintottam. Szája "O" alakot formált,majd ásított egyet.-Nem bánom beszélgessetek,de lassan apád is felfog kelni és akkor vége a csajos reggelnek.
-Köszi anyu.-öleltem át,majd besiettem a szobámba és a zsepicsomagot felkapva viharoztam le a lépcsőn.

-Parancsolj-adtam oda neki a zsepicsomagot. egy mosoly kíséretében elvette tőlem és kifújta az orrát. Soha nem láttam még ilyennek. Vagy legalábbis nem él bennem annyira az emlék.
-Köszi Lana és még egyszer bocsi,hogy felébresztettelek meg minden.-mentegetőzött.
-Semmi baj Tif-ültem le mellé.-Csak egy kérdés.-fordultam teljes alakommal a mellettem ülő szőke lány felé.-Most az zavar,hogy szerelmes vagy?-kérdeztem meg. Csönd telepedett közénk. Láttam rajta,hogy gondolkozik. Az Istenért Tiffany ezen nem kell gondolkozni! korholtam magamban. De az arckifejezésem azt mutatta,hogy türelmes vagyok.
-Lehet-suttogta,az arcomra meg egy hatalmas mosoly ült.
-Akkor evvel mi a baj?-ittam bele a hideg-csokimba,de nem vettem le róla a tekintetemet.
-Hogy ha szerelmes vagyok mennyi esély lenne,hogy viszont szeret?-kerekedtek ki a szemei.-És...miért pont belém...csak egy vagyok a sok közül.-motyogta,majd könnyei újra utat törtek maguknak.
-Hé-simítottam meg a karját.-Te Tiffany vagy! Tiffany Stark! Minden srác oda van érted és ezt Te is tudod-mutattam rá,kicsit sem gyenge hangsúllyal megnyomva a "te" szócskát.-És lefogadom,hogy evvel Harry Styles sincsen másképpen!
-Nem is tudom Lana...
-Tuti így van higgy nekem!-öleltem meg. Arcát vállamba fúrta és így ültünk. Kihűlt forrócsokival és én voltam az erősebb lélek jelen helyzetben. Különös,hogy pont én tartok Tif-nek kiselőadást arról,hogy tuti szerelmes,tekintve arra,hogy én még nem voltam. Eltekintve attól a pár perctől amikor azt hittem,hogy szerelmes vagyok Justinba. Nem tagadom,hogy nem érzem vele magam kivételesen jól. És azt sem tagadom,hogy majdnem megcsókoltuk egymást,de ez nem jelent semmit. Ez nem azt jelenti,hogy szerelmesek vagyunk. Legalábbis remélem,mert akkor nagyon elcseszett egy lélek vagyok.
-Min gondolkozol?-engedett el Tiffany.
-Semmi fontoson.-tűrtem hátra egy tincset. Szinte riasztóként érintette a hallójárataimat Tiffany telefonjának csörgése,aki azonnal kikapta a készüléket a zsebéből.
-Úr Isten!-meredt a kijelzőre.
-Ki az?
-Harry-nézett rám kétségbeesetten.
-Miért nem veszed fel?-mutattam a még mindig csörgő készülékre.
-És mit mondjak?
-Majd kitalálod vedd már fel vagy lerakja!-szóltam rá mire végre felvette.
-Szia...Lana-nal...Sajnálom,csak-nézett rám.-S.O.S. csaj baj volt-nevetett fel. Hát eddig jól megy.-Hogy délután? Miért is ne...rendben...várni foglak...igyekszem...szia.-tette le a készüléket,majd akár idiótának is nevezhető mosollyal az arcán dőlt hátra a kanapén.
-Hogy ment?-húztam magam alá nevetve a lábaimat.
-Este vacsorázni megyünk.-mosolygott még mindig. Kétség kívül elcsavarták a fejét,még soha nem láttam ilyennek.
-Örülök nektek.-tapsoltam egyet,mire nekem vágott egy párnát.-Hé ezt miért kaptam?-értetlenkedtem.
-Szeretet kifejezés.-rántotta meg a vállát. Nekem meg melegség járta át a szívemet. Úgy érzem ez az év fordulópont lesz a barátságunkban,hiszen annyi minden megtörtént már velünk ebben az évben.
-Na de veled mi van?-ült fel és nézett rám.
-Te meg miről beszélsz?-vontam fel a szemöldököm.
-Te és Bieber. Ne mondd,hogy minap csak a suli felé tévedt teljesen ok nélkül.-mosolygott sunyin.
-Hát...elmentünk...bedeszkáztuk a várost.-vallom be fülig pirulva,de nem a deszka miatt á dehogy,hanem a majdnem csók miatt. Vajon,hogy csókol?
-Ennyire nem volt ötlete,hogy elvitt deszkázni?-kerekedett el a szeme.
-Egyikünknek sem volt,de jó volt.-vallom be mosolyogva.
-És tetszik?
-Nem mondom,hogy nem imponál a külseje,de nem hiszem,hogy szeretném.-vonom meg a vállam. És szinte végszóra az én telefonom is megszólalt. Gyorsan az asztalon lévő készülékért nyúltam. 'Justin' állt a kijelzőn.
-Úr Isten.-remegett meg a hangom. Mit akar Justin reggel kilenckor vagy úgy alapból?
-Ki az?-tudakolta a mellettem ülő szőkeség,mire csak felé fordítottam az iPhone-omat.
-Vedd fel!-utasított.
-De mi van ha...
-Én is felvettem szóval te is felveszed!-utasított és tudtam nem vitatkozhatok tovább. Már éppen beletörődtem,hogy felveszem,mikor a készülék elhallgatott. Ránéztem 'Egy nem fogadott hívás tőle: Justin' állt rajta. Hirtelen nem tudtam eldönteni sírjak vagy nevessek. Az egyik felem örült,hogy nem kellett felvennem annak ellenére,hogy Tiffany azt mondta a másik felem viszont hallani akarta a hangját.
-Letette.-dobtam le a telefont a kanapéra és fejemet a támlára hajtottam. El vagy cseszve Lana! korholtam magamat.-El vagyok cseszve.
-Az meglehet,de ne aggódj. Majd biztos hívni fog még.-állt fel Tiffany a kanapéról.-Mindent köszönök,de mennek kell még otthon is kell lennem valamennyit.
-Kikísérlek.-állok föl. Tiffany a cipőjét felvéve köszönt el még egyszer tőlem,majd az ajtón kilépve indult el London utcáin.
-Maga vagy a szerencsétlenség Lana!-mondom magamnak,majd az ajtót becsukva indulok vissza a szobámba. Nem vagyok szerelmes Justinba,de bánom,hogy nem vettem fel a telefonomat. Visszahívom,vagy inkább ne? Nem tudom mit akarok. Ha találkoznék is vele miért lenne jobb? Nem lenne. Lassan úgy is vissza kell mennie Amerikába.Ez ellen viszont nem tehetek semmit. Elvagyok cseszve!

11. fejezet Deszkás randi

Drága Olvasóim!

Tudom,tudom,hogy kettő hetet hagytam ki a mostani és az előző rész között,de egyszerűen elvoltam havazva és két hét óta,hogy őszinte legyek először ülök gépnél. Ha bármi dolgom volt,vagy megakartam nézni valamit azt is csak telefonon volt lehetőségem megtekinteni. Remélem nem haragszotok,hiszen most igyekszem majd pótolni,hiszen ott van a hétvége és a jövőhét ami számomra és szerintem számotokra is az őszi szünetet jelenti. A mai nap pedig október 23.! Nem tudom ilyenkor szokás e azt mondani,hogy kellemes ünnepet,nem tudom. De ha igen,akkor mondtam,ha meg nem akkor meg csak említettem. :) Nem szaporítom tovább a szót! Itt az új rész! I hope u like it! :*

Ui: Mielőtt még elfelejteném! Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm a blog első díját!! Megtekinthetitek a Díjak fülön!

XoLove Sophie

Lana Brooks

Éreztetek már úgy,mintha ezeregy pillangó repkedne a hasatokban arra várva,hogy nem éppen a legszebb formában visszaköszönjenek? Na én most is ezt érzem. Szinte semmit nem ettem egész nap,egyszerűen ez a randi,vagyis gondolom az,Justinnal teljesen felkavarta a gyomromat,de ezt persze mind pozitív értelemben. Idegesen gurultam ki a suli kapuján,ahol egyből megpillantottam Őt. Egy fehér ferrarinál támaszkodva állt és egyből elmosolyodott,amint meglátott. Éreztem,hogy teljesen elvörösödök,így csak mosolyogva intettem neki. A mögöttem kijövő tömeg viszont már nem vette ilyen simán a "Justin Bieber a sulink előtt áll" témát így a lányok egyből megrohamozták szegény srácot.

-Mi ez a felfordulás?-lépett ki Tiffany az épületből.

-Erre gondolsz?-mutatok a tömeg felé,melynek közepén egy lány rántja magához Justint egy fotó erejéig.

-Az ott Bieber?-vonja fel a szemöldökét Tiffany meglepetten.-Hát ez meg mit keres itt?-nem válaszoltam,csak lehajtottam a fejemet és elnevettem magamat,majd a kocsi irányába indultam.

-Bocsi átmehetek?-nyomultam át az egyre nagyobb tömegen.

-Hé picsa húzz már arrébb,mi is képet akarunk!-lökött meg az egyik kilencedikes.

-Csak,hogy tudd én nem képért jövök!-kiáltottam.-Justin!-szólítottam meg a fiút,aki a tömegen keresztül egyből megpillantott és odafurakodott hozzám.

-Szia!-mosolyog.

-Szia!-mosolygok én is.

-Indulhatunk?-mutat az autó felé,mire bólintok. Nagy nehezen odajutunk az ajtóhoz,amit egyből kinyit előttem,majd a motorháztetőn átcsúszva pattan be mellém. Kikerekedett szemekkel nézem a mutatványát. Beindítja a motort és sebességbe teszi az autót,amit ez idő elteltével már körbefogtak a diáklányok. Dudál egyet-kettőt,mire arrébb állnak. Kinézek az ablakon. Viszont bár ne tettem volna,szinte megölnek a tekintetükkel. Azonnal visszaveszem a tekintetemet és magam elé meredek.

-Hova megyünk?-fordulok a mellettem lévő fiúhoz.

-Őszintén? Azt hittem lesz valami ötleted.-neveti el magát,amint kikanyarodunk az egyik nagyobb útra. Felnevetek.

-Mi olyan vicces?

-Te.-mosolygok.-Mit nem láttál még Londonból?

-Hát inkább kezdjük azzal,hogy mit láttam.-mondja,majd sorolni kezdi. Eddig összesen volt a Big Ben-nél, és a Tower Bridge-nél,meg a palotánál.

-Te találkoztál a királynővel?-döbbenek le.

-Volt szerencsém.-mosolyog,mire még jobban ledöbbenek.

-Nem vagy kispályás!-kuncogok. A szája szinte körbeér az arcán.

-Szóval hova menjünk?-kérdezem.

-Hát mi lenn,ha körbevezetnél?

-Szabad kezet kapok?-nézek rá.

-Amit csak akarsz.-mosolyog engem pedig elönt az izgalom. Az első hely amit megnézünk az az Oxford street,de igazából csak sétálunk.

-Fagyit?-mutat egy kisbolt felé.

-Igen kérek.-mosolygok,hozzáteszem,még mindig. A fiatal eladólány egyből felismeri Justint és amikor rendel teljesen elvörösödik és a kelleténél jobban előre is hajol a pultnál,hogy kivillantja az oldalát díszítő rózsás tetoválást.

-Parancsolj.-nyújtja át nekem Justin a rózsa alakú szamóca ízű fagylaltot. Megköszönöm és megkóstolom. Isteni íze van!-Ízlik?.-nevet fel én meg csak bólogatok. Míg sétálunk sokan odajönnek és aláírást vagy képet kérnek Justintól,aki örömmel teljesíti a kívánságukat. Szinte már csodálom ezt a srácot. Eddig jó esetben is  maximum háromszor találkoztunk,de minden alkalommal nagyon jól éreztem magamat vele.

-Mi a baj?

-Semmi-rázom meg a fejemet.-Csak elgondolkodtam.-vallom be.

-Micsodán?-lép közelebb hozzám,miután egy újabb csapat "rohanta le".

-Igazából nem fontos.-most valljam be neki,hogy szinte már csodálom?

-Te tudod.-mosolyog rám.-Merre tovább?

-Igazából nem tudom,fogalmam sincs mit mondhatnék Londonról,hiszen ez a hely magéért beszél.-mutatok körbe. Fölénk magasodó régi polgári lakások mellett haladunk el a turisták között.-Nem tudom van e olyan szobor,vagy emléktábla ami nem tükrözné a saját történetét. Meg úgy alapból nincs ötletem.-vörösödöm el. Justinra nézek,akinek egy kis mosolyránc jelenik meg az arca egyik kis szögében.

-Van egy olyan érzésem,hogy nem leszel túravezető.-most már nem tartja vissza mosolyát.

-Hát nem igazán-nevetek fel.

-Akkor csináljunk valami olyat,amiben jó vagy és szereted.

-Mire gondolsz?-vonom fel a szemöldökömet.

-Csak gyere utánam,kivételese tudok egy ötletem ami remélhetőleg tetszeni fog.-fogja meg a kezemet,majd elindulunk az emberek között.

Egy boltnál állunk meg,egy számomra ismeretlen utcában. Viszont,olyan mintha Justin már járt volna itt. Könnyedén löki be az ajtót,majd belép és tartja nekem,hogy ne jöjjön nekem az üveg. Amint belépünk eláll a lélegzetem. Oké tudom,hogy 18 vagyok és tudom,hogy a 16 éves korosztály mániája a gördeszkázás,de az az izgalom ami egyszeriben eluralkodott rajtam az egyedülálló volt eddig. A körülöttem lévő tárgyak kilencven százaléka ezt a négy keréken guruló csodát jelentette.

-Gördeszka?-fordulok Justinhoz. Az arcán egy tipikus most aztán elégedett vagyok magammal vigyor tükröződött.

-Mivel a tiédet a kocsiban hagytuk úgy gondoltam,hogy kölcsönözhetnénk egyet és mehetnénk evvel,hátha otthonosabban mozogsz ezáltal a városban.

-Justin Drew Bieber te most gúnyolódsz velem?-vonom  fel a szemöldökömet.

-Nem merném.-emeli fel védekezően a kezeit,majd legnagyobb meglepetésemre az egyikkel átkarolja a vállamat Úr isten! Érzem,hogy vér szökik az arcomba. A pultos srác nem szól semmit,csak egy vállrándítással lerendezi a dolgot.

-Két deszkát szeretnénk kibérelni?

-Válasszatok.-mutatott a deszkák felé,mi pedig belemerültünk a válogatásba.

Az előadásra szánt ruha kiválasztásával töltöttem el nemrég közel annyi időt,mint most a deszkájéval,amit csak kikölcsönözni fogok. Igaza volt Justinnak,sokkal felszabadultabbnak érzem magam azáltal,hogy deszkára pattantunk és már több helyen jártunk. Az emberek utánunk fordultak és morgolódtak miattunk,de mi csak élveztük a délután maradék részét. Ráadásul könnyebben megtudtunk lógni Justin rajongói elől,akik igaz ennek annyira nem örültek,mint mi magunk. A Trafalgar térnél örömmel kergettem és reptettem meg a számomra utálatosnak is nevezhető galambokat. Egy idő után viszont elfáradtunk,mint a deszkázásban,mint a nevetésben így leültünk az egyik padra.

-Elfáradtál?-lihegte nevetve Justin.

-Úgy is mondhatjuk.-dőltem hátra nevetve és hátravetettem a fejemet. Becsuktam a szememet és helyretettem a lélegzésemet. Remek idő volt,ahhoz képest,hogy London jellegzetes arról,hogy hirtelen ereszti el az esőfelhőket meglepve vele a lakókat és a turistákat is egyaránt.

-Köszönöm.-suttogtam hátrahajtott fejjel.

-Micsoda?-fordult felém Justin. Visszahajtottam a fejemet és rendesen felültem. Justin mellettem ült. Sapkája és a napszemüvege is rajta volt. Így nem ismerték fel a körülöttünk lévők.

-Igazad volt,kicsit föleresztettem egy gördeszka közelében.-nevettem fel.

-Ebben igazad van. Mikor találkoztunk a koncert után nem gondoltam volna. Nem csak azt,hogy ilyen vagy,egyáltalán azt,hogy deszkázni tudsz.-nevetett fel Bieber.

-Miért milyen vagyok?-néztem rá kérdően.

-Hát ilyen.-mutat rám,de továbbra sem értem hová akar kilyukadni.-Mármint ilyen élettel teli. Megtennéd,hogy nem nézel ilyen furán.-nevet fel.

-Te mondasz fura dolgokat!-vágom rá.

-Mind egy.-mondja,majd hátrahajtja a fejét a pad támláján,ahogy az előbb én tettem. Miközben figyelem őt egyre jobban elveszek a részletekben. Egyszerűen így,most nem lehet csak azt mondani rá,hogy helyes. Az kicsi kis tulajdonság lenni. Az izmai érzékelhetőek a felsőn amit visel. Legszívesebben megérinteném a karját,de nagyon vissza kell fognom magamat.

-Csöng a telefonod.-emeli fel a fejét és én egyből visszatérek a valóságba. Gyorsan előkapom a mobilomat és a fülemhez kapom.

-Haló tessék?

-Szia Lana. Merre vagy?

-Szia anyu, a Trafalgar-en.

-Minek vagy te ott?

-Justinnal vagyok.-magyarázom.

-Milyen Justinnal?-hallom a hangjából,hogy erősen gondolkozik milyen Justinokat is ismerek.

-Bieber.

-Áh.-nyújtja el,majd felnevet.-Nem akarom megzavarni bármit is csináltok,mármint a bármit az egy tág fogalom szóval.

-Anyu lehetne a lényeget?-sürgetem. Justin jól szórakozik rajtam látom rajta,hogy mosolyog.

-Oké,gyere haza.

-Mi?-döbbenek le.

-Igen,van fél órád,hogy hazaérjél. Úgy érzékelem suli után egyből együtt voltatok szóval nem tanultál semmit.

-De anyu!-tiltakozom.

-Fél óra.-rakja le. Nincs más,amilyen jó fej anyukám van,annyira jól tud vitázni is,ami avval egyenlő,hogy vesztettem.

-Mennem kell.-állok fel és teszem el a készüléket.

-Anyai intelem?-vonja fel a szemöldökét.

-Valami olyasmi.-magyarázom,majd elindulunk vissza,hogy visszavigyük a deszkákat.

-Köszönöm ezt a délutánt. Jól éreztem magamat.-mondom Justinnak immár a kocsiban. Leparkol a házunk előtt.

-Én is.-mosolyog.-Lana.

-Igen?-fordulok felé.

-Nem lenne kedved találkozni még? Itt vagyok még...

-Szívesen!-vágom rá,mire elmosolyodik.

-Akkor ezt megbeszéltük.-mosolyog,majd kiszáll és a kocsit megkerülve kinyitja nekem az ajtót,hogy kitudjak szállni.

-Köszi-motyogom,mikor megállok vele szemben.

-Holnap hívlak.-ígéri meg.

-Rendben.-hajtom le a fejemet.-Szia Justin.-köszönök el.

-Szia Lana.-köszön ő is,de egyikünk sem mozdul. Tekintete a szememre,majd a számra téved. Az én szemeim is megteszik ezt az utat. Lassan közelebb hajol én meg várok. Várom,hogy megcsókoljon.

-Lana!-hallom valakinek a kiáltását. Meg szűnt a varázs. Justin hátrébb lépett egy lépést én meg teljesen elvörösödtem. Anyu a lakásunk ajtajában állt és mosolyogva köszönt nekünk. Justin is köszönt,míg én sietve intek neki egyet még és besietek a lakásba. Este a szobámban újra lejátszódnak előttem a randi képei és újra újra elveszek a majdnem csók pillanatában. Varázslatos lett volna...igen csak volna.

10. fejezet Gördeszkán a Hyde Parkban

Drága Olvasóim!

Mivel mondtam,hogy lehet tudok hozni még egy részt a hétvégén hát hoztam. Igaz pont ebből kifolyólag rövidebb,mint az átlagos részek,de azért remélem ez is megfelel! I hope u like it! :*
XoLove Sophie

Lana Brooks

Mikor mérgesek vagyunk valakire úgy érezzük,megadnánk neki a poklok poklát is,de nem tesszük bármennyire is szeretnénk. Mikor viszont megtudjuk,hogy az illetőnek utánunk csak rosszabb lett,szinte fellélegzünk,de csak szinte. Én nem akartam,hogy Tiffany-nak rossz legyen. Nem akartam tőle semmit,lezártam magamban a barátságunkat. Viszont mikor a tíz éves emlékeim előtörtek,rájöttem bármennyire is haragudtam,nem lehetek önző,mert az nem én lennék. Mindenkinek jár egy második esély és ez alól Tiffany sem kivétel. Bocsánatot kért én pedig megbocsátottam. A játszótéri hintában újra felelevenítettük magunkban az együtt töltött éveinket fontosabb emlékeit. Miközben beszélgettünk rájöttem valamire,amit nem nagyképűségből mondok,de úgy érzem Tiffany-nak nagyobb szüksége van rám,mint azt ő gondolná. A nap egyre jobban kezdett kisütni és a közeli házakban lakó kisgyerekek kezdtek a játszótér felé szállingózni,így hát kiszálltunk a hintából és leültünk a fűbe ahol tovább beszélgettünk.

-A szüleim lehet,hogy elfognak válni.-tépett ki egy adag fűcsomót a földből.

-Mi történt?-ülök közelebb hozzá,de nem néz rám. A fűcsomót szaggatja darabokra.

-Anyám szerint apám folyamatosan csalja az irodájában dolgozókkal.-vonta meg a vállát.-És mily meglepő módon apu ugyanezt feltételezi anyuról.

-És te mit gondolsz erről?-kérdezem,mire rám néz.

-Semmit,csak a tudat zavar,miszerint a karácsonyt lehet kétszer ünneplem.-nevetett fel zavartan. Nagyon nem tudtam erre mit mondani. Anyuék házassága remek volt és a közösen szerzett emlékek és átélt kalandok csak megerősítették a kapcsolatukat. Úgy látszik nem minden családnál van meg ez a szülők közötti kapocs.

-Igazán sajnálom.-simítom meg a vállát és megölelem.

-Köszönöm,hogy itt vagy nekem Lana.-suttogta füleimbe és erősen megszorított. Ezt a szinte már filmbe illő pillanatot Tiffany telefonjának csöngése zavarta meg.

-Szia.-köszönt a vonal túlsó felén lévőnek és azonnal ragyogni kezdett az arca.-Éppen Lanával vagyok.Ühüm.Negyed óra múlva oda mehetek. Rendben,akkor ott találkozunk,szia.-tette le a telefont mosolyogva. Már látszata sem volt az előző hangulatnak.-Nem lenne baj,ha-nézett rám bocsánatkérően.

-Dehogy! Nekem is mennem kell úgy is.-mosolyogtam,majd visszaindultunk Tif kocsijához..

Hazaérve egyből fel hívtam Lilly-t,hogy jöjjön át,mert el kellett mondanom neki a mai délutánomat Tiffany-val,de neki valami halaszthatatlan programja volt. Király! Így hát leültem és megcsináltam a házijaimat,megírtam egy beadandót,de még így is nagyon unatkoztam. A telefonom csipogni kezdett,jelezve,hogy üzenetem jött. Azonnal felpattantam avval a reménnyel megtelve,hogy Lilly üzent,hogy még is ráér és átjön. Helyette csak anyu üzent.

Szia kincsem! 

Ma is későn jövünk,mert nagyon sok dolgunk van még bent a színházba,ami nem várhat holnapig,szóval,majd este jövünk legyél jó és egyél valamit!

Puszi,Anya és Apa

Az órára néztem,öt óra van. Mi a fenét csináljak? Lementem a nappaliba és bekapcsoltam a TV-t hátha látok benne valami érdekeset,de nagyon semmit nem találtam. Az egyik zenecsatornán egy pár rajongóval készített interjút adtak le,akik szerencséjükre eljöttek a tegnapelőtti koncertre. Mosolyogva hallgattam őket,majd mikor a műsorvezető témát váltott kinyomtam a készüléket,mert az már egyáltalán nem érdekelt.

Csöndben ültem a kanapén és néztem ki a fejemből,amit szintén gyorsan meguntam,így hirtelen ötlettől vezérelve tornacipőmet és a gördeszkámat fölkapva indultam neki Londonnak.

A Hyde Parkba betévedve egy padra ültem le és néztem a körülöttem elmenőket. A szökőkút mellett szerelmespárok,anyukák kisgyerekkel,galambot etető nénik és fiatal szinglik ültek. Mindenki boldog volt. A nap kellemesen sütött rám. Felvettem a pilóta napszemüvegemet és tovább nézelődtem. Egyszer csak hatalmas sikoly rohamra lettem figyelmes,azonnal odakaptam a fejemet. Jobbra tőlem egy fiú jött gördeszkával mellette egy fekete pólós pasi rohant mögötte meg egy nagy csapat lány.

-Mi a fene?-nevettem fel. Akik eddig a szökőkúttal vagy csak úgy a park nyugalmával voltak elfoglalva ők is a lányáradat felé fordultak és nevetve nézték az eseményt. A fiú a sétálókat óvatosan kikerülve kacsázott a járdán,majd akiket ő szerencsésen kikerült azoknak a lányok neki mentek. Szegények! De ki lehet az? Jobban szemügyre vettem a fíút. Fekete farmernadrág,szürke pulcsi és napszemüveg,ez volt a felhozatal. Már éppen visszafordultam volna a szökőkút felé amikor felismertem.

-A szerencsétlen.-nevettem fel. Felálltam és kivártam a megfelelő pillanatot,hogy a pad mögé érjen,majd gyorsan "csatlakoztam" hozzá.

-Azonnal álljon meg hölgyem!-kiabálta a férfi. Szegényke,gondolom a testőre.

-Szia Justin!-kerültem el egy nőt,így mellé kerültem. Pont egy vonalban voltunk.

-Szia Lana!-mosolyodott el.

-Justiiin! Justiiin!-kiabálták utánunk a fékezhetetlen rajongók.

-Úgy látom el vagy.-nevettem fel,majd újra hajtottam magamon egyet.

-Nagyon.-nevet fel ő is.-Csak az a gáz,hogy mindenhová...Úr isten bocsánat.-fordul hátra egy pasihoz akinek majdnem nekiment.-Vagyis mindenhová követnek.-szegezte a tekintetét újra a járdára. Szerencse,hogy ilyen nagy a park,legalább tudom hova lyukadunk ki.

-Segítsek?-kérdezem,mire felvonja a szemöldökét.-Csak kövess.-intek neki és lekanyarodok az első kisebb "utcán" majd a következőn jobbra és hirtelen leugrok a deszkáról és egy kisebb bokorcsoport mögé bújok. Justin nem habozik jön utánam.

-Elég fura búvóhely.-mosolyog kacéran.

-Kételkedsz a módszereimben?-vonom fel a szemöldökömet.

-Eszem ágában sincs.-emeli fel védelmezően a kezét,majd előveszi a mobilját és gyorsan írni kezd rajta. A következő percben halljuk,ahogy a csapat lány elfut előttünk és Justin nevét kiabálják,aki alig tudja visszatartani a nevetést. Mikor elmennek,viszont már mind a ketten a hasunkat fogjuk.

-Mi lesz a testőröddel?-lépünk ki a bokorból. Justin a fejére húzza a sapkáját és a napszemüvegét.

-Megírtam neki,hogy vigye minél messzebb őket,majd üljön le a padra vagy valami. Ha meg megunják,hogy nem találnak és elmennek jöjjön oda a Piccadilly-hez.-vonja meg a vállát. A deszkákat a kezünkbe véve indulunk el a parkba.

-Amúgy mit csinálsz itt?

-Unatkoztam és nem tudtam mit csináljak,így kijöttem-emeltem fel a deszkámat.

-Nem gondoltam volna,hogy deszkázol.-mosolyog és mintha tetszene neki a dolog.

-Sok mindent nem tudsz rólam.

-Szeretnél ez ellen tenni?-fordul felém. Kíváncsian nézek rá.-Mondom másképpen. Eljönnél velem egy randira Lana?-megálltam. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak.

-Persze teljesen megértem,ha van barátod vagy csak egyszerűen nem akarsz...

-Nem. Mármint igen,szívesen elmegyek veled valahova.-mosolygok és a szívem majd kiugrik a helyéről.

-Király. Holnap ráérsz?-mosolyog én meg valami különöset kezdek érezni a gyomromba,ja nem ezek csak a lepkéim.

-Suli után,maximum.-teszek egy tincset a fülem mögé és igyekszem nem totál vörös lenni.

-Akkor érted megyek.

-Azt sem tudod,hol a sulim.-értetlenkedek.

-Igaz.-nevet fel.-Megadod a címet?

-Aha.-bólintok,mire a kezembe nyomja az iPhone-ját én pedig beírom a suli nevét és címét.

-Tessék.-adom vissza neki.

-Nem veszed tolakodásnak ha a számodat is elkérem?-ül le egy padra én meg mellé.

-Nem,dehogy-felelem,de totál zavarban vagyok.

-Rendben akkor írd be kérlek.-adja vissza a készüléket. Beírom a számomat és visszaadom neki.

-Akkor holnap találkozunk,de most mennem kell. Szia.-áll fel a padról,majd még egy utolsót visszaint és elgördül a padtól. Engem meg ott hagyott dobogó szívvel és vagy ezer pillangóval a hasamban.

9. fejezet Emlékek

Drága Olvasóim!

Először is szeretném megköszönni a két feliratkozót és a pipákat! Nagyon kedvesek vagytok! Nem mellesleg a blog megkapta az első kritikát is,amit ide kattintva vagy a Kritika fülön tekinthettek meg! Ezt a részt gyorsan összehoztam,úgyhogy ha van időm,talán még egy rész várható a hétvégére,de nem igérek semmit pontosan! I hope you like it! :*
XoLove Sophie

Lana Brooks

Feszülten ültem az ágyamban,miközben Lilly még mindig ide-oda járkált a szobámban. Lassan hajnali három volt és még,mindig a "Justin és Én" témán agyalunk. Hátradőlök az ágyamon és a plafont kezdem el kémlelni. Lassan egy órája vagyunk itthon,de még mindig nem mondott semmit Lilly. Talán tényleg teljesen nagy hülyeség az egész. A taxiból kiszállva csöndben lopóztunk fel a szobámba,hogy anyuékat még véletlenül se ébresszük fel az esetleges hangzavarunkkal,bár ettől nem kellett tartanunk,hiszen egyikünk sem szólt semmit. Mindketten elmentünk fürödni,majd immár pizsamában helyezkedtünk el a szobám különböző pontjain. Mint már mondtam én az ágyon fekszem és Lilly,hát ő ide-oda járkál. Vagy már ezt is mondtam? A plafonon rózsaszín virágok vannak,körülbelül nyolcadikos lehettem mikor felragasztottuk és azóta ott vannak. Soha nem kötöttek le,akkor most mit filózom ezen? Kész. Tény és való,hogy kezdek bedilizni,bár ennek Lilly ide-oda járkálása is lehet az oka. Igazán abbahagyhatná már végre,kezdek beleszédülni.

-Lana ez hülyeség.-szólal meg végre,mire felülök a lábaimat törökülésbe húzom és kíváncsian figyelem.

-Ezt,hogy érted?-húzom fel a szemöldökömet.

-Nézd,én nem akarlak megbántani.-ül le mellém az ágyra és ő is kényelmesen elhelyezkedik és a szemembe néz.-De nem szeretheted Justint. Még nem.

-Ezt meg,hogy érted?

-Alig ismered! Miközben táncoltatok,maximum  megmozgatott benned valamit,de én ezt nem nevezném szerelemnek.-magyarázza.-Tény,hogy a külseje sem teljesen mellékes és biztos nagyon rendes srác,de ez még nem szerelem,bármennyire is gondolod úgy. Nem történik minden egyik pillanatról a másikra. Nem szerethetsz bele és nem is szerethetsz ki senkiből,csupán percek vagy másodpercek leforgása alatt.-fejezte be. Elgondolkodtatott amit Lilly mondott és egyben meg is lepett. Talán tényleg igaza van és nem szeretem Justint,hiszen tényleg alig ismerem. Alig? Személyesen maximum öt órája,komolyabban kettő-három órája.

-Igazad van.-vallom be.

-Akkor most mi lesz?-néz rám.

-Hát.-vonom meg a vállam.-Szerintem aludjunk. Egy hulla vagyok.-dőlök hátra és a villany lekapcsolásának percében,már az álmok tengerében úszva találom magamat.

Az órám ébresztőjének visító hangjára keltem a következő hét hétfőjén. Kezeimmel próbáltam keresni a hang forrását,de szerencsétlenségemre nem találtam meg,így kénytelen voltam szemeimet is kinyitni. Miután nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból és a fürdőszoba felé vettem az irányt anyuval találtam szemben magamat.

-Jó reggelt.-mormogtam.

-Neked is.-nyomott egy puszit az arcomra,majd a kávéjával egyetembe vonult vissza a hálószobájukba. Nincs mese,reggel van. Gyorsan megmosakodtam,majd egy alapsminket magamra kenve indultam egy kényelmes ruha összeállítás keresésére. Annak ellenére,hogy ez volt életem egyik legzsúfoltabb hétvégéje és a One Direction tagjaival ápolok szoros barátságot az iskola rám is vonatkozik,amit mondjuk egyáltalán nem bánok. Gyorsan magamra kaptam egy fekete farmert egy kék kapucnis pulcsival alatta egy toppal hozzá fölvettem a tornacipőmet és már készen is voltam. Igazán nem akartam túlozni az öltözékemmel,hiszen attól,hogy a hétvégén egy előadáson játszottam nem leszek több a többi diáknál és nem is akarok kitűnni.

-Jó reggelt-köszöntem be apunak,aki éppen a kávéja elkészítésével volt elfoglalva a konyhában.

-Szia Lana,hová mész?

-Suliba?-húztam fel a szemöldökömet és a gördeszkámat elővéve indultam neki a suliba vezető útnak. Igaz lassan tizennyolc leszek,de a gördeszkám használatakor újra tizennégy-tizenötnek érzem magamat. Az embertömeg között cikázva kerülgetem az embereket és néha intek egy-két ismerős arcnak akiket a suliból ismerek. Közelebb érve az épülethez egyre több gimnazistát fedezek fel,akik kisebb csoportokban haladnak az iskola felé. A lépcső aljában állok meg legközelebb és sietek fel a már jól megszokott lépcsőn és indulok el a jól megszokott folyosón a jól bevált szekrényem felé. A folyosón meglepetésemre többen is odaköszönnek nekem,pedig a nagy részük az elmúlt négy évemben tudomást sem vett rólam.

-Szia Lana.-köszön valaki. A szekrényajtót becsukva látom meg szőke haját,amit a mai nap folyamán besütve visel.-Újra gördeszkával?

-Szia Tiffany-mosolygok.

-Jó a rucid tetszik.-mutat a felsőmre. A szemöldökömet felhúzva furcsán nézek rá.

-Köszönöm?-felelem,de inkább hangzik kérdésnek,mint állításnak.

-Bent találkozunk.-lép el mellettem és a termünk felé veszi az irányt nem kevés tekintetet maga után vonzva,amit főként feszülős szoknyájának és fekete bakancsának köszönhet.

-Hát ez fura volt.-motyogom Lilly-nek aki időközben szintén megérkezett.

-Már megszokhattad volna-csóválja a fejét,mire elnevetem magamat,majd a termem felé indulok az első órámra.

-Ühm,bocsánat-hallok meg magam mögött egy hangot. Egy megszeppent kilencedikes állt velem szemben. Szőke frufruját egy pillangós csattal tűzte oldalra,hogy ne lógjon a szemébe. Barátságos mosolyt küldök felé,mire fejét lehajtva zavartan mosolyog.-Én,én csak azt szeretném kérni,hogy hogy...-kezdte,de nem találta a szavakat.

-Mondd nyugodtan nem harapok.-nevettem fel.

-Kérhetnék egy autogramot?-tolt elém egy papírt,majd teljesen belepirult a kérdésbe.

-Persze,de miért is?-kérdezem zavartan. Elveszem a papírt és egy szekrénynek támasztva a papírt alá is írom.

-Én,csak láttalak azon az előadáson anyuékkal és és....fantasztikus voltál.-mondja és látom,hogy csillognak a szemei. Zavaromban nem tudom mit is kéne ilyenkor reagálni,hiszen én nem vagyok sztár. A színpad is csak egy egy alkalmas csoda volt,amit volt szerencsém átélni. Visszaadom neki a papírt,mire megölel és boldogan rohan a saját terme felé kezében szinte már kincsként őrzött papírt,melyre a nevemet firkantottam. Összezavarodva sietek a termem felé,ahol az első pad felé veszem az irányt és óvatosan leülök. Még mindig nem igazán tudom hova tenni a kilencedikes lány viselkedését,hiszen én nem vagyok sztár,de mégis. Jól esett,hogy odajött és autogramot kért utána,meg boldogan ment el. Jól esett látni a csillogást a szemeiben. És ami talán számomra a légszívmelengetőbb,hogy tetszett neki az előadásom!

-Lana,ez nem a te helyed. A tiéd ott van a mellettem lévő padban. Mit keresel itt?-magasodik fölém Tiffany.

-A múltkor te küldtél el onnan.-emlékeztetem a múltkori akciójára.

-Ne szórakozz velem! Anne szeretne visszaülni a helyére,igaz?-fordul a vörös hajú fekete keretes szemüveget viselő osztálytársunk felé,aki összerezzen Tiffany hangjára. Bár ez inkább volt parancs,mint kérés. A lány bólint,majd a padhoz lép és várja,hogy leülhessen. Tény,az osztály mindig is Tiffany hatásköre alatt mozgott. Nem akarok újabb vitába keveredni,ezért átülök Anne felé pedig egy biztató mosolyt küldök.

-Szóval,mit csinálsz a hétvégén?-ül le a helyére Tiffany.

-Na jó! Feladom,nincs ötletem. Mit szeretnél?-tárom szét a kezeimet. Ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba.

-Én semmit.-rázza meg a fejét. De túl gyorsan válaszolt.

-Még mindig haragszom. Szóval,vagy hagyjál békén,vagy legalább ne tegyél úgy mintha mi sem történt volna!-dühöngök tovább,majd a töri könyvembe temetem magamat. Tiffany nem szól semmit,csak próbálja leplezni a helyzetet egy Oscar mosollyal. Nincs mese,mérges vagyok!

-Jól van gyerekek üljetek le!-jött be az ofő a terembe és sorolni kezdte a programokat,teendőket és egyéb elfoglaltságokat amik a közeljövőben vonatkozni fognak ránk az utolsó évünkben.

-Nem mellesleg Lana,csak gratulálni tudok az előadáshoz!-mosolygott,majd ránk csöngettek én meg döbbenten ültem a padomban. Ő meg honnan tudott róla?

-Beszélhetnénk suli után?-lép oda hozzám Tiffany,amint kilépek a teremből.

-Rendben.-bólintok,bár fogalmam sincs mit akar.

-Órák után gyere a parkolóba.-zárja le a beszélgetést,majd a fiúk felé veszi az irányt akik örömmel csatlakoznak hozzá.

-Úgy látom az ördög nem prádát,hanem bakancsot és miniszoknyát visel.-mondom inkább magamnak,mint a környezetemnek és jót nevetek a saját szellemesnek is nevezhető megjegyzésemen.

Órák után elköszönök Lilly-től,akinek Niall-el lesz találkozója és a parkoló felé veszem az irányt. Tiffany megáll előttem a kocsijával én pedig a deszkámat a lábam közé véve ülök be az anyósülésbe.

-Hová megyünk?-fordulok a szőkeséghez,aki az útra szegezett tekintettel vezet.

-Majd meglátod.-fékez le a piros lámpánál. Úgy fél óra autókázás után egy játszótérnél állunk meg. Mind a ketten kiszállunk és a bejárat felé vesszük az irányt. A kis vaskapu alatt átlépve felismerem a helyet. Hiszen én már jártam itt! villan be az emlékezetembe a kép.

Egy szőke copfos hajú kislány ül a homokozóban és éppen várat épít. Mellette kisfiúk fociznak és rúgják a labdát,ami egyszer csak a kislány várát találja el,ami összedől,mire a kislány keserves sírásban tör ki. Nem sokkal a távolból,egy göndörebb barna hajú kislány meghallja a lány sírását és odamegy hozzá. Játszani kezdenek,majd a szőke hajú kislányhaza megy az anyukájával a másik pedig az apukájával.

-Tiffany.-suttogom. A szememmel keresem az említett személyt,aki az egyik hintában foglalt helyet.

-Emlékszel?-mosolyog.

-Mi nem a gimiben találkoztunk először.-ülök le a mellette lévő üres hintába. Nem mond semmit,csak felhajtott fejjel az eget kémleli.-Miért hoztál ide?-teszem fel a kérdést,de még mindig az eget figyelem.

-Bocsánatot szeretnék kérni.-néz rám.-Igazad volt,borzasztóan viselkedtem és nem érdemelted meg,ráadásul azok után,amilyen jóban voltunk.-kezd bele én meg teljes figyelmemet neki szentelem.-Miután nem beszéltél velem nem találtam a helyemet,és későn jöttem rá arra,hogy elrontottam a barátságunkat. Nem is értem,hogyan bukhattam ki olyan hülyeségen,mint,hogy féltékeny legyek,hiszen akkor még alig ismerted. Most már tudom. És,amikor láttam,hogy milyen boldog vagy nélkülem is elöntött a düh,hiszen én meg nem voltam az. De talán ez azért volt,mert mindig is féltékeny voltam rád,egy bizonyos szinten.

-Rám?-vonom fel a szemöldökömet.

-Csak egy bizonyos szintig azt ne felejtsd.-nevetett fel.-Nem tudtam,hogy ott leszel a party-n. Én is csak azért voltam ott,mert apum cége is benne volt a szervezésben.-adja meg a választ a fel nem tett kérdésemre.-Sajnálom Lana,tényleg.-néz a szemembe. Ott akkor,olyat láttam,amit eddig talán még soha. Tiffany tengerkék szeméből egy könnycsepp gördült le. Felálltam és azonnal megöleltem. Mérges voltam,tényleg,de nagyon. Viszont,már nem tudok haragudni rá,hiszen nem is akkor lettünk barátok,amikor én azt hittem. Nem. Az már tíz évvel ezelőtt kezdődött.